Kass János dicsérete

Részlet: Íme, itt az idő, rám került a sor Még bennem zsibong az ifjúság minden fénye, öröme, s íme, itt az idő. Rám került a sor. Állok az üres peronon, nézek a sötét alagútba; az évtizedek zúgva, csattogva, gyorsvonatként viszik magukkal barátaimat, a múltamat. Szegeden születtem, s most ottjártamkor láttam az olajkutakat, éjjel az ablakomból a gáz feltörő, imbolygó lidércfényeit. Olaj van a város alatt. Megfúrom magam is múltam lerakódott tektonikus rétegeit, keresve emlékezetem, eszméletem, létem meghatározó első élményeit, gyermekkorom visszfényeit. Nem szeretek visszanézni. Mégis, akár a falusi búcsú céllövöldéjének lassan föl- s lefelé mozgó figurái, feltűnnek és ismét elsüllyednek az emlékek, képek. Megcélzóm... s mire észbe kapok, már tovatűnnek, elmerülnek az árnyak, alakok. Az első élmény, a legelső, tisztán és élesen rajzolódik ki a ködből: befőttes üvegben apró tiszai halak lebegnek. Pikkelyük megvillan, a réseken keresztül betűző napsugár fehér fényében. Fekszem hason a padlón, lesem a pillanatot, amint az üveg görbületén, hengeres felületén megnyúlva, akár a torzító tükörben dagadva, majd karcsún elvékonyodva, tovább siklanak. Csend. A következő kép már csak a felfordult halak fehér hasát rögzíti. Zavaros, lepedékes vízben apró szálak, moszatok. Szürke, ködös minden, homály. Besötétedik. Híradóként pereg előttem: nagy árvíz forr habosan, sáros víz rohan kicsavart fűzfákat forgatva, szemem a töltés magasában. Ugyanott később, nyáron: szekér gázol át az alacsony Tiszán, tengelyig sem ér a víz. A túlsó parton horkanva, nagy zörgéssel, robogással trappolnak kifelé a megcsutakolt lovak. Forró sárga homok égeti talpam. S mekkora nagy piacok. Dagadó kenyerek, mázsás disznók. Piros papucsok flitterrel kivarrva. Hosszú tutajkaravánok; szálfákat úsztattak gyakran elakadva a homokpadokon. Nagykalapos tótok ismeretlen vezényszavakat kiabáltak a kanyarban, forgatták a hosszú evezőket.