Istvánfalva (Játék három részben - Dosztojevszkij Sztyepancsikovo lakosai című regénye alapján)

Képzeljünk el egy dramaturgia-történeti háromszöget: az egyik csúcsponton "ül" a Tartuffe (komédia), a másikon Dosztojevszkij: Sztyepanscsikovó és lakosai (regény), míg a harmadikon ez a mi megrendezendő játékunk: az Istvánfalva. Összefüggés? Az, hogy Moliére nagy témáját, a tartüffizmust a maga epikai színpadára, regényébe úgy ültette át Dosztojevszkij, hogy a vallásos álszenteskedés nála már az egész életet átszövő érzelmi zsarolássá 's képmutatássá fajuljon. A regényben a vidéki kúria, birtok, falú - vagyis Istvánfalva egész falkányi álszenteskedője, élősdije tolong a színre; élharcosuk Foma Fomics: az orosz tartüffi ripők. Övé a vezérszólam, ő a legfélelmetesebb s legvirtuózabb játékosa az életzsarolásnak, blöffnek, erkölcs-kibelezésnek, hazug közvéleménynek. Mögötte, mellette, körülötte ott vannak még a többiek is, akik mind valakiből, és a más valamijéből akarnak megélni. Sztyepanocsikovóban a tartüffizmus általános életforma, s ezért nem kerül süllyesztőbe a történet végén Foma, jóllehet egész valójában lelepleződik (mint francia ősmodellje, akit mégiscsak a király börtönébe kísérnek). Nos, a mi magyar színpadunkra, Császár István darabjába már ez a transzformált, sokfigurájú, epikai változat szűrődött át - a rendező feladata, hogy ezt a kelet-európai vegetációt kitenyéssze, s közben erőteljes gesztusokkal emlékeztessen arra is, hogy a mélyben Moliére logikája dolgozik. A témák. Dosztojevszkij visszatérő nagy témái, konfliktust kiváltó viszonylatai itt is beköszönnek: a mélyérzésű, bár nem túl okos gazdag férfi szerelme a nincstelen fiatal nevelőnő iránt, aki viszonozza ezt a szerelmet a lemondás árán; a gazdag, csúnya félkegyelmű leány, aki egyszemélyben préda s kerítés tárgya; élvhajhászok önfelmentő lélektannal; bohócok a hajbókolás és rátartiság hálójába bonyolódva; álműveltek, félműveltek; családi besúgók; közönségesen és raffináltan megkínzott személyzet; dosztojevszkiji nagy téma az is, hogy a cselkemény legfőbb fordulatai mind valamilyen kínos botrány-szituációban világosodnak meg anélkül, hogy leegyszerűsödne általuk az epikai színpad világa. témának, stílusnak egyként felfoghatjuk, hogy a cselekménybe kívülről kerül be egy fiatalember (az unokaöcs), szabad és még kikezdetlen értékrenddel. Filmes kifejezéssel élve: az ő szubjektív szemszögén át "ellenőrzi" a színpadi történést a közönség. E kívülálló józan jelenlét azonban sebezhető, hiszen bármelyik pillanatban fölöslegessé válhat az istvánfalvaiak számára - s mindezt rendezésünkben újból és újból jeleznünk is kell... Vissza Fülszöveg Istvánfalvát eredetileg a nagy orosz regényíró, Dosztojevszkij népesítette be fura lakosaival, a vidékies életforma groteszk típusaival: tehetetlenkedő úriemberekkel és úrihölgyekkel, élősködő rokonokkal, uborkafára kapaszkodó háziszolgákkal és lakályokkal, és valamennyiük képmutató zsarnokával, az orosz Tartuffe vérbő alakjával. Császár István fiatal prózaíró látszólag csak keveset igazított a regényen, hogy a történet tanúságát máighatóvá tegye. Egy fiatalember, az unokaöcs szemszögén keresztül láttatja az eseményeket. Mindenki tőle várja, hogy "helyretolja a kizökkent időt", kibogozza az összekuszálódott szálakat. De amikor tettre készen nekiáll segíteni és igazságot osztani, egyszeriben összefognak ellene, kiátkozzák, és még örülhet, hogy ép bőrrel hagyhatja maga mögött Istvánfalvát és lakosait.