Hód és a háromkirályok

A halott arcra borulva feküdt a betonon. Egyik lába kissé behajlott, jobb keze hosszan előrenyúlt feje mellett, míg a másik a teste alá szorult. Úgy látszott, mintha éppen kúszni akarna. Fekete orkán-lemberdzseket, sötét pantallót és vastag talpú bakancsot viselt. Hátán vállraszíjazott, horpadt hátizsák volt. A kísérő hamuszürke arcán páni félelem tükröződött. - Gyere, pucoljunk innen - mondta. - Miért? - Még ránk kenik az egészet. A vezető elképedt. - Meg van őrülve? - nézett társára. - Azt fogják mondani, hogy mi ütöttük el. - Hogy én elpucoljak?! - ordította a vezető. - Miért?... Nem vagyok bűnös. Rátaláltam, ennyi az egész!... Húsz éve vezetek, még soha senkit nem ütöttem el. Azt hiszed - mutatott a tehergépkocsira -, hogy ez egy játékautó? Egyszerűen zsebrevágod és átvágsz gyalogosan a földeken, míg nem találsz egy másik utat, amin aztán elpucolhatsz? Mi?... Tisztára meghülyültél! - Félek nyögte a kísérő. Félrement és hosszan öklendezett. A gépkocsi irányjelzője változatlanul pislogott. A vezető felmászott a fülkébe és elfordította a kapcsolót. A reflektort viszont égve hagyta. Később tanakodni kezdtek, hogy mitévők legyenek.