Háló

,,G.H. fölment a szobába, az ágyra dobta utazótáskáját, és a fürdőszobába indult. Hivatásos utazó volt, mint egy az életét filléres portékákkal elcsencselt, gyomorbajos vándorügynök. Mégis minden alkalommal elcsodálkozott, hogy mennyi szenny rakódik le az ember kezére útközben. Még akkor is, ha semmit sem érint meg. Undorodott ettől a szennytől, rendszerint már a félúttól kezdve ügyelnie kellett rá, nehogy megérintse az arcát, mert bőrén lángoló, laposan szétterülő, viszkető kiütések jelentek meg. Sebészi aprólékossággal lesikálta a kezét, majd a fali tükrös szekrény alatti üres polcon egy nyeles, műanyag fogazatú hajkefét talált. Talán az előző vendégé volt, bár nem valószínű, vadonatújnak látszott. Leöblítette az arcát és megfésülködött. A kefe ritkás fogazata közül kimarkolt hajszálakat apró csomóba pöndörítette, fölemelte a WC-kagyló fedelét, és a hajcsomócskát beleejtette az edény torkába. Automatikusan megnyomta az öblítő gombját, és még egy pillanatra visszalépett a tükör elé. Talán nem pillantott volna oldalra, ha nem zuhog a víz olyan hosszan és kiadósan a csészébe. A vízszint szokatlanul megemelkedett, a szétbomló hajszálak egy ideig ott örvénylettek csillámlón a felszínen, majd a visszahúzódó áradattal eltűntek a lefolyóban. G.H. újra a tartályhoz lépett, és megnyomta a gombot. Amikor a víz megemelkedett, előbb csak egy halvány, rózsaszín ér futott föl az örvényben, aztán lassan, alulról színeződni kezdett a víz, és mire tetőzött, már csupa vér volt."