Gyermekünk szótlan nyelve - A testbeszéd

Ez a könyv a maga 192 életszagú fényképével és a hozzáfűzött magyarázatokkal elbűvölt és megrendített. A ki szereti a gyerekeket - vagy akár csak néhányat szeret közülük - ugyanígy fog járni. Ha önök - vagy jómagam - gyerekeinket fényképezzük, általában nevetős képeket igyekszünk készíteni. Esetleg mulatságos arcot vágunk, viccet mondunk, hogy nevetésre ingereljük őket. Arra törekszünk, hogy a gépbe és ránk nézzenek, mert azt tartjuk, így a legaranyosabbak. Ennek feltehetőleg az a mélyebb oka, hogy szeretnénk mindig derűsnek látni őket, jóllehet ez teljesen irreális vágyakozás. Úgy akarunk később emlékezni rájuk, mint akik mindenkor örömmel reagáltak minden megnyilvánulásunkra. Azt akarjuk, hogy a szerető rokonoknak, barátoknak mutogatott képeken boldognak látsszanak. Egyébként még felnőtt barátainkkal szemben is felmerül a vágya ennek a derűnek. Meg is kérjük őket, hogy mosolyogjanak ha fényképezünk. Ugyanez a helyzet bármiféle amerikai hivatal jelöltjénél az elnöktől egészen a sintérig - mind úgy véli, hogy a sajtóban megjelenő képeken mindig mosolyognia kell, mert ezzel nyerik el bizalmunkat és szavazatunkat. Sarkítottabban fogalmazva: úgy tűnik, el akarjuk felejteni, le akarjuk tagadni negatív érzelmeinket - a haragot, szorongást, féltékenységet, bánatot -, ezért zárjuk ki őket a fényképeinkből. Ezzel a babonás mágiával tudat alatt talán védeni próbáljuk gyermekeinket és barátainkat a fájdalmas emócióktól. De amikor képeinken a derűn kívül más hangulatot nem veszünk tudomásul, kizárjuk gyerekeink egyéniségének fontos aspektusait, olyanokat, amelyekből tanulhatnánk, amíg még kicsik, és amelyeket izgalmas lenne később visszaidézni a fényképek alapján.