Gondolatok az első negyedszázadról

Történelemkönyvet forgatva nem jogtalan a kérdés: vajon mirólunk, a mi nemzedékünkről, a mi életünkről mit, hogyan tanít, ír és mond majd a "hálás vagy hálátlan" utókor? Értékeléseinket saját korunkról elfogadja-e vagy korrigálja, esetleg újakkal helyettesíti? Tárgyilagosnak tart-e majd bennünket, akiknek véleménye kiállja az idők próbáját, vagy elfogultnak, s jónak látja, ha értékítéleteinket utólag helyesbíti. Az elmúlt 25 év is már történelem. Sokszor és sokan elmondták, leírták, honnan indultunk, merre mentünk és hová jutottunk. Többnyire az igazságkeresés igényével igyekeztünk felmérni a megjárt utat. Azt sem hallgattuk el, hogy utunk nem volt eddig sem és nem lesz ezután sem kofliktusmentes. A tényleges gátakat, nehézségeket (amelyekből akadt éppen elég) nemegyszer saját gyengeségeink, hibáink, butaságaink is megsokszorozták. Néha feleslegesen kérkedtünk olyasmivel, amit restellni kellett volna, máskor szégyelltük még azt is, amire joggal lehettünk volna büszkék. Volt, amikor lebecsültük az akadályokat, 160 cm-es képességünkkel akartunk átvinni kétméteres magasságot. Persze, az is előfordult, hogy nagy nekifutással "átbújtunk a léc alatt", s a megkerült akadályokra úgy néztünk vissza, mintha legyőztük volna. Máskor a félméteres vizesároknak is oly félve szaladtunk neki, mintha folyót kellene lebírnunk. Az ilyen fajta naivság elég sok kellemetlen percet szerzett. Nemegyszer kényszerültünk arra, hogy ismételten felülbíráljuk korábbi véleményeinket, értékítéleteinket. Sajnos, ezek az újraértékelések sem voltak mindig mentesek a torzításoktól, sőt gyakran újabb túlzások kiindulópontjához is vezettek. Korunk felnőtt nemzedéke munkájával, tudásával, eredményeivel és hibáival együtt benne van ebben a két és fél évtizedben. Ez a nemzedék emelt hidakat a Duna fölé, építette Dunaújvárost és Kazincbarcikát, az új lakótelepeket; és nekik szolgáltatott igazságot a történelem, amikor előbb ők, majd gyermekeik bevehették a tudomány és a kultúra erődjeit. S a mi nemzedékünk részese a hibáknak is. Mi tudjuk a legjobban, hogy milyen sok gát és kitérő nehezítette életünket. Néha gyerekesen naivak voltunk, máskor meghökkentően rátartiak. Egy időben túlzottan közelinek éreztük céljaink megvalósulását (talán ez okozta később a legtöbb csalódást), máskor pedig csaknem eltévesztettük a célt. Megtanultunk örülni és bánkódni, hinni és csalódni. S az elmúlt huszonöt év így a mienk: nevetéseinkkel és könnyeinkkel... Ehhez a negyedszázadhoz fűznek megjegyzéseket e kötet szerzői. Az olvasó nem tankönyvet kap kézhez -, hiszen sok jelentős eseményről nem is esik szó a könyv lapjain. A szerzők a huszonöt év egy-egy jelentősebb állomásáról, többnyire az ellentmondásos vagy a különleges erőfeszítéseket követelő helyzeteknél "állnak meg", és mondják el véleményüket.