Félálomban

Mind ez ideig sose gondolt rá, mi történt volna, ha nem hagyja, hogy az apja megnősítse, hanem kivárja, amíg az élet elésodorja Ilonát. De nem tiltakozott ellene, mint ahogy szó nélkül bemasírozott az orvosegyetemre is, meg mindenhová, ahová elparancsolták. Nem, ő sohasem tiltakozott, ő szelíd és engedelmes ember, s olyannyira béketűrő, hogy azt némelyek, például Ilona és Gábor is, már tehetetlenségnek hívják. Emiatt fordul elő minduntalan az, hogy vele csak úgy "megtörténnek" a dolgok, mintha ő maga jelen sem volna. - Félálomban, Bélusom, mindig félálomban - mondogatja Ilona. Tényleg, futott át a fején, mi lett volna, ha maga dönt a sorsa felől? Lehet, hogy ma világhírű zongoraművész lenne? Utazna, járná a világot. Nem is szeret utazni... És akkor sose ismerhette volna meg a labor mámorító levegőjét: egerek, gáz, festékek és oldószerek bódító szagegyvelegét. Egyetlen boldogtalanul kövér embert sem fogyaszthatott volna le. Az sem biztos, hogy házas ember lenne, de az is lehet, hogy egy egész más nőtől egész más gyerekei születtek volna. Nem is lenne Gábor és nem is lenne Juditka. Tán nem is lennének gyerekei... Megrázta a fejét. Nem, mára igazán elege volt az ilyen értelmetlen gondolatokból. Inkább behunyta a szemét, és míg a kocsi csúszkálva, araszolva igyekezett a Belvinci felé, megpróbálta magában felidézni Mendelssohn Szenivánéji álmának egy különlegesen nehéz zongora-átiratát.