Erdélyi végzet alatt

Reményik Sándor és Áprily Lajos mellett Tompa László a helikoni triász harmadik tagja. Versei egy szenvedélyes, magányos lélek önvallomásai. Költészetében erős a kijutni akarás vágya Erdély hegyeinek bezártságából, a kisváros szűkös, kicsinyes életviszonyaiból nagyobb, hatalmasabb életlehetőségek közé. Verseiben tükröződő sajátos magánya a vidék magyar magánya, a tehetség körül terülő közönysivatag. S ez a magány rendre mind jobban felérződik és elmélyül, mert észreveszi, hogy nem az ő egyéni magánya csak, de magánya egy népnek, amelyből való, amellyel lelkileg is egy, a székelynek. Tompa László képviseli leginkább azt a magatartásmodellt, mely a kisebbségi lét nyomasztó valóságát elkerülhetetlen kényszerűségként fogta fel, és lírájában a sorson erőt vevő helytállást kötelező emberi-erkölcsi törvénnyé kovácsolta. Rá, az egyénre és költőre, valamint a sorstársaira nehezedő nyomás préselte, alakította ki nagy verseit, hozta létre motívumrendszerét az erdélyi magyarság - mint kultúrközösség - önmagára reflektáló, értékőrző és hagyományozó jelképeként is.