Elveszett illúziók (Illusions perdues) - Benedek Marcell fordításában; Helikon Klasszikusok

FÜLSZÖVEG "Próbáljuk magunkra engedni, magunkra áradni ezt a regényt, mindennemű elméleti, minden esztétikai meggondolás nélkül, egyszerűen, közvetlenül, mint egy tájat, mint egy szimfóniát, vagy akár mint egy nagy érzést, a maga bonyolultságában és egészében: vajon mit érzünk olvasás közben, mi kap meg benne legjobban, mi marad meg olvasása után? Legerősebb benyomásunk valami roppant áradás, a történésnek, az alakoknak, a leírásoknak és a dialógusoknak mindent, ami ellenállásunkat is magával sodró bőségre, az életkedv, az életöröm szinte zuhogó folytonosságában, akár egy vidéki botrány dagadásáról és kirobbantásáról, akár egy pör vagy üzletkötés, ezer csalafintaságáról, akár "a francia igazságszolgáltatás tüzérségi játékáról", akár a lapok és kiadók mocsárvilágáról van szó. Balzacot minden leköti, minden szenvedélyesen érdekli, mindenbe bele tudja vinni kifogyhatatlan tudásszomját, szinte gyermekes kíváncsiságát, a leírás, a megrögzítés, a megvilágítás boldogságát, és ez a boldogság egykettőre az olvasót is elragadja. Egy második nagy benyomásunk a felfedezés izgalma: igaz, Balzac is magyarázza, de magunktól is felismernénk az író alkotószándékát, tervrajza körvonalait és arányait, a cselekmény menetét, a részletek halmozását s mintegy tanúivá válunk annak a metamorfózisnak, amely a tanulmány s a megfigyelés, vagy, mint Balzac mondaná, a szenvedésig fokozódott érzékenység segélyével műremeket tud építeni a külvilág és önmaga együttműködéséből, oly palotát, amelynek minden köve alkotója életétől zengő. Ez a balzaci költészet, az emberek, az események, és a dolgok együttes átkarolása."