Debreceni napló Erdélyről

Családunk azokhoz tartozott, akiket, 1918 óta, két haza közt sodort erre-arra a történelem. Apám Nagyváradon, anyám Máramarosszigeten született. Fiatalon szakították el őket a trianoni határok Magyarországtól... Szüleik és idősebb testvéreik biztatták őket, menjenek, szökjenek, az anyaországban próbáljanak szerencsét... Állás után kilincselve ismerkedtek meg, 1932-ben. Nemsoká összeházasodtak. Mikor Észak-Erdélyt a második bécsi döntés Magyarországnak ítélte, hazaköltöztek Nagyváradra. Apámat 1946-ban a Magyar Népi Szövetség érmelléki titkárává választották. Hol Mihályfalván, hol Nagyváradon, a családi házban laktunk... Egy szombat reggel apámat a nagyváradi rendőrségre idézték. A parancsnok, hajdani külvárosi, várad-velencei cimbora jóakaratúan közölte vele: vagy vasárnappal kiutasítják az országból, mert lehetőség van rá, vagy hétfőn letartóztatják, mert erre meg parancsot kaptak. Meg is mutatta, mivel vádolják apámat, nevezetesen azzal, hogy a Magyar Népi Szövetségben azokkal ért egyet, akik a kisebbségi jog leple alatt, az osztályelleneséget védenék. Másnap, 1948. február 15-én, személyenként ötven kiló batyuval, egy nyitott parasztszekéren fagyoskodva, két fegyveres granicsár felügyeletével átdöcögtünk a határon... Puszta magyarságukhoz és családjukhoz ragaszkodó szüleimmel háromszor tépették föl a gyökereket a határváltozások. Velem kétszer... Csoda-e, ha ez az érzékenység, az igazságérzet akkor is működik, ha mások hányattatnak két haza közt? Erről számolnak be ezek a jegyzetek. Debrenceni naplót kerekítvén Erdélyről, 1988 történelmi hónapjaiban.