Caius Plinius Secundus Természettudományának 37. könyve

A legelső csecsebecséink drágakövek és féldrágakövek voltak: az őskőkor asszonyainak és leányainak megtetszettek a színes kövecskék, és amikor a szerszámkészítő férfiak a legjobban hasadó köveket gyűjtögették nagy gonddal, közülük könnyű volt kiválasztani a zöld malachitot, a pirosas kalcedont, a fehér hegyikristályt, a feketén csillogó obszidiánt (régi magyar nevén varjúkovát), a ritka sötétkék lazúrkövet, meg a többieket. Úgy tartjuk számon, hogy a kőeszközök csiszolása csak az újkőkorban kezdődött el. Nem így a gyöngyök esetében, hiszen azokat már a barlangi festmények korában kerekre vagy szögletesre csiszoltak-fényezték. A gyöngyök viselete vezethetett el a fémek felfedezéséhez: egy réz-tartalmú malachitból fűzött gyöngysor beleesett a tábortűzbe, és a hamvadó parázs alján valami új csillant meg: felfedezték az első rezet. Ezredévekkel később a régi Sumerben a pecsétnyomók (gemmák) és pecséthengerek kizárólag féldrágakövekből készültek, és mindmáig az ember mesterségbeli tudásának az egyik csúcspontját jelentik. Ha valaki kezébe veszi Gábli Cecília kitűnő fordítását az ókori író, Plinius 37. könyvéről és a hozzá fűzött kommentárokat, akkor egy olyan munkával találkozik, amelyben a kőfaragás valaha is élt legnagyobb mestereinek, az egyiptomiak, a görögök és latinok szobrászainak a nyersanyagaival ismerkedhet meg részletesen. Míg a nagy szobrok anyaga főképpen a márvány (és más mészkövek), vagy a még keményebb gránit és rokonai voltak, az apró gemmák száz-meg-százféle finom és ritka kőből készültek. A térképekre pillantva látható, hogy míg ezeknek az antik gemmáknak a lelőhelyei főleg a mediterrán világ keleti részén vannak, a kövek nyersanyagát sokszor a messze Indiából és Iránból, ritkábban a Kaukázusból és Ibériából szerezték be. Szobrokhoz követ nem volt érdemes távolról szállítani, apró darabokat csillogó gemmákhoz viszont igen. Plinius rendkívül széles körű ismeretei valójában csak ilyen részletes kommentárok segítségével válnak számunkra érthetővé. Ékszerészek éppúgy okulhatnak a részletes feldolgozásból, mint a régi korokkal foglalkozó történészek, és a pusztán csak a finom ékszereket kedvelők és viselők is élvezetes olvasmánynak fogják tartani. Makkay János