Az örök élet

"Anyám valaha apáca volt, apámnak fél napig tart, míg kibetűzi a községháza hirdetményét; a faluban, ahol születtem, s ahol egy negyedszázadot leéltem, előttem még senki nem szerzett diplomát (és én is nagy árat fizettem érte, hogy kikerüljek a tudatlanság lágeréből... míg végül rá kellett jönnöm, hogy nem az volt az igazi láger, hanem az, ahová most kerültem). Tehát ismerem a nélkülözést." Így vall magáról a Padovában élő író, aki a 60-as évek végén tűnt fel verseskötetével, majd később regényeivel, amelyeknek új hangjára a külföld is hamarosan felfigyelt. Az örök élet, Camon második regénye - amellyel most a magyar olvasóknak bemutatjuk -, nyilván azoknak is meglepetést szerez, akik a Nagyvilágból már ismerik néhány írását. A regény egyetlen nagy monológ, váltakozó, anonim narrátorokkal: az író szülőföldjének népe, egy Padova környéki falu lakói szólalnak meg benne és mondják el, a népmesék színeivel és humorával, hogy mit tudnak önmagukról és a világról, mit őrzött meg a kollektív emlékezet az elmúlt századokból és évtizedekből. Egy olyan paraszti világ tárulkozik fel a maga valóságában, amely - a modern nagyvárostól néhány kilométerre - szinte mindmáig kívül rekedt a történelmen, ahol évezredes, saját törvények uralkodnak, ahol még ma sem a naptár, hanem a viharok száma segít eligazodni az időben.