Az aradi tizenhárom

A nemzeti köztudatban a tábornokokról csak haláluk ténye él. Valamennyiük nevét kapásból sok történelemtanár se tudná felsorolni. Még kevésbé követte nyomon a kutatás azt, hogy honnan indultak, milyen úton-módon érkeztek ahhoz az 1849. október 6-i naphoz, amikor olyan lenyűgöző, majdnem emberfeletti bátorsággal viselték el a halált. Nem voltak egyforma képességű katonák, és egyformán sikeresek se. Egyikük se készült kora ifjúsága óta mártírnak. Életvidám katonák voltak, nem fanatikusok. Milliomos földesúr (Kiss Ernő), gazdag főúr (Vécsey), elszegényedett német arisztokrata (Leiningen), már a szabadságharc előtt magyar érzelművé lett hivatásos katona (Damjanich), republikánus demokrata (Nagysándor), vasúti főtisztviselő (Lázár), harmincévi hű szolgálataiért alig másfél évvel korábban osztrák nemességet kapott őrnagy (Schweidel), kitűnő mérnök (Török Ignác), a legelőkelőbb magyar nemesi családok egyikének sarja (Dessewffy), egy iparszervezési tehetség (Láhner), az osztrák felső középosztály tagja (Poeltenberg), horvát granicsár-(határőr-)ivadék (Knezic) és pozsonyi fogadós gyermeke (Aulich) sorsa találkozott ezen a napon - egyáltalán nem véletlenül.