Apokalipszis Misztérium

1948. december 29-én születtem meg másodszor. A karácsonyi ünnepkörben, némi emberi méltósággal, vegyes, némileg kínos várakozással eltelve tudta-hitte családom, hogy megjövök. A megint-világba-találás élménye azóta elmerült bennem, azaz a feledés mocsarába hullt, pár mozzanatát tudnám csak felidézni a feszengésnek, amely nem öröm, nem tudat még, vagy csak valami a tudat alján, ahogyan azt az első születésem után lezajló belső történelem, az abban kifejlődött készségek sora felfogni-rögzíteni-megtartani engedte. Az ember azért az, ami, hogy az egyéni és a közösségi emlékezet rabjaként hurcolja azt a kis motyót - ahogy az egri kofák szeretik fitymálni az árut, ha veszik -, amely kis csomagocska, olykor kegyetlen teherként nyomja az élőt, testénél és főképp lelkénél fogva. A kényes pillanatban csak annyit tudtam megállapítani, hogy nem használhatók azok a fogalmak, amiket az első születésem után begyakoroltattak velem; vagy nem úgy, nem olyan tartalommal érvényesek, ahogyan én azt akkor gondoltam