Albínó

"Hosszú ideig az elmebetegek zárt intézetében éltem. A felsőbbség látott el ruhával és élelemmel. Megvolt az alvóhelyem, és engedélyezték, hogy naponta több órát töltsek a szabad ég alatt, s figyeljem a felhőket. Tudvalevő, hogy bennük gyülemlik fel a földről felszálló víz: a folyók meg a tengerek párája, a könnyek, az izzadság, elpusztult állati és elhunyt emberi testek víztartalma, az erdők kigőzölése. Semmit sem bántam, míg szabad volt néznem a felhőket." Így végződik a magyar származású, Ausztriában élő író regénye, az Albínó. Ez a feszes, rideg, látszólag tárgyilagos, de a tárgyilagosság mögött robbanó indulatokat érzékeltető stílusban előadott történet egy fiatalember sorsát mondja el, egy olyan fiatalemberét, aki más, mint a többi. Más, mert nem ismeri az apját, és más, mert albínó: fehér hajú, áttetszően fehér bőrű, piros szemű. S más, mert nem fogadja el a társadalmi konvenciókat, de a társadalom sem fogadja el őt. Egy számára képlékenynek tűnő világban tébolyog cél nélkül, s útja szinte szükségszerűen vezet az igazán kiközösítettek közé, az elmegyógyintézetbe, ahonnan azért talán még van kiút, mert, mint a regény utolsó mondatában mondja: "A felhők alakja szüntelenül változott, s ha a változó felhőket figyelhettem, akkor tudtam, hogy minden változik, s hogy eljön egyszer a nap, amelyen elhagyom az intézetet."