Aki a szerelmet kitalálta

Az Aki a szerelmet kitalálta című regényben az erotikus aláfestés nem tülekedik az egyéb lélektani és történeti mozzanatokkal az elsőbbségért. Ebben a regényben da Verona színes, erősen analitikus és úgyszólván hangulathullámokra beritmizált előadó-stílusa egyénibbé és eredetibbé válik. Tiszta stílusművészet ez a mű. E tekintetben Guido da Verona d'Annunziot vallja mesterének, de míg d'Annunziót romantikus pátoszával mindig valamely ünnepélyes póz választja el a teljes realitástól, addig Guido da Verona a stílus szépségén keresztül is ízig-vérig naturalista. Lélekfestése a reális érthetőséget keresi, hangulat ecsetelése a természetesség és a közvetlenség érdekében köznapibb. Mindig arra törekszik, hogy általános emberi motívumokat rezegtessen meg az olvasóban s a jellemfestéshez idomítja mindig a maga stílusát s ezáltal változatossá teszi regénye hangját, és könnyedebb nyugvópontokat is megenged magának. Nem riad vissza a triviálistól sem, ha erősen kell színezni: a valószerűségnek, a tárgyilagosságnak szívesen áldozza a l'art pour l'art merev kötelességét. Ez a naturalizmus elevenné és érdekessé teszi a regényt, pedig az érdekességről még más valami is gondoskodik: a gazdag, rutinos, leleményes meseszövés, amelyben Guido da Veronának ez a regénye az igazán magas színvonalú, modern regényirodalomban komoly vetélytárs nélkül vezet. Az ő meseszövése: meglepő és mégis természetesnek elfogadott, mert sohasem túlzott fordulatok, bravúrosan felépített, magukhoz mindvégig következetes jellemekből önként értetődő cselekvény, intrikák, lelki párbajok, küzdelmek, melyek végül a tragédiába fokozódnak fel. (Honti Rezső)