A sibói bölény

II. József császár és idősebb Wesselényi első pillantásra ismerősök amint kilépnek a história ködéből a művészet verőfényébe. Két egymástól teljesen idegen világ csap össze személyükben, s mindegyik önmagában hordozza tragikumát. A császár tragikuma az, hogy nagy eszméi nem valók a kornak, metsző értelme nem törődik a szív, a tradíció, az anyanyelv, a szent szokások hatalmával, boldogítani akarja népeit, de csak simára és szürkére nyesné, ezért jóakarata társtalan és reménytelen marad. Összeomlása végül teljes, mert teljesen öntudatos. "Sorsára hagyom a világot" - mondja gőggel, mikor haldoklik. De a gőgben végtelen keserűség tengere hullámzik.