A remény évei

Kiherélhető a kortárs magyar képzőművészet? Természetesen. Ez történt ideológiai okok miatt a pártállami időkben, az ötvenes- hatvanas-hetvenes években, amikor művészetünk java a földalászorult. De csak akkor ? Nincs hasonló szerepe egy neokoloniális gondolkodásnak, a "lemaradás komplexusnak", a trendek fetisizálásának, a helyi értékekre érzéketlen szelekció következtében eltorzult emlékezetnek? Ezt a kérdéskört veti fel ez a könyv, illetve a szembenézést a hajdannal, a földalászorított valóságunkkal , a jelen teljesebb értékelése érdekében. Az a torz tükör ami a szakirodalom tekintélyes részében a jelzett időszakról megfogalmazódott , korrekcióra szorul. Írók, művészettörténészek, művészeti írók elevenítik fel a hatvanas-hetvenes éveket, melynek művészete forduló pont volt . Egyszerre hordozta a szabadság igézetét és egy új rabság bilincseit. A "létező szocializmus" idején mellünket verve folyamatosan a haladásról beszéltünk, noha ma már nyilvánvaló, hogy akkor maradtunk le. A lépéstartás görcsös igyekezete vajon hová vezet?