A rátóti legényanya

A ma­gyar folk­lór­ból so­kak ál­tal is­mert nép­me­se­tí­pus, a rá­tó­ti­á­da, az a­nek­do­ti­kus el­be­szé­lés­mód­ba á­gya­zott kép­te­len tör­té­ne­tek la­za szá­lak­kal össze­fű­zött so­ra, me­lyet a vér­bő hu­mor, po­é­nok, ge­gek, szó­já­té­kok és hely­zet­ko­mi­kum­ra é­pülő, a szó leg­szo­ro­sabb ér­tel­mé­ben rö­hög­te­tő t­ré­fák ö­zö­ne fű­sze­rez. Re­gé­nyé­ben, A rá­tó­ti le­gé­nya­nyában ez­t a ha­gyo­mányt e­le­ve­ní­ti föl Sch­waj­da György. Mi­ként a cím is e­l­á­rul­ja, a cse­lek­mény egy "rá­tó­ti­a­san" kép­te­len a­lap­öt­let­ből bon­ta­ko­zik ki: egy meg­e­sett if­jú, a fa­lu ap­ra­já­nak-­nagy­já­nak egy em­ber­ként va­ló til­ta­ko­zá­sa el­le­né­re sem haj­lan­dó el­ve­tet­ni mag­za­tát, sőt az el­ké­pedt, dü­hös és szé­gyen­ke­ző rá­tó­ti­ak sze­mé­be vág­ja, te­gye­nek bár­mit, ő min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött vi­lág­ra hoz­za gyer­me­két. Ek­ko­ra szé­gyent a­zon­ban az ön­ér­ze­tes, pél­da­mu­ta­tó­an lo­kál­pat­ri­ó­ta fa­lu­kö­zös­ség nem tud el­vi­sel­ni, s bölcs e­löl­já­ró­ik - a ta­nács­el­nök, a párt­tit­kár, a p­lé­bá­nos és a nagy­e­szű is­ko­la-igaz­ga­tó - ve­ze­té­sé­vel lá­zas te­vé­keny­ség­be kezd, hogy e­l­űz­ze a vi­lág kö­ze­pe, Rá­tót fö­lé tor­nyo­su­ló vészt...