A masamód

Heltai Jenő korántsem tartozik a csupán ínyencek számon tartotta kismesterek sorába. Szellemes novelláinak zöme éppoly ismeretes az olvasók előtt, mint Az utolsó bohém, a Jaguár, A 111-es vagy az Álmokháza című regényei, A Tündérlaki lányok című keserédes színműve és az azóta klasszikussá nemesedett A néma levente. Kacsoh Pongrác János vitéz-éhez, a Bál a Savoyban-hoz vagy az Osztrigás Mici-hez írt dalszövegei sokak fülébe lopták be magukat - akár a Kató könnyű bájú vagy Az elfelejtett versek tompa bújú strófái. Annál meglepőbb, hogy a hat és fél évtizeden - két emberöltőn! - át tevékeny író drámai életművének jelentős része mind ez idáig korabeli, foszlott füzetes kiadásokba vagy éppen színházi súgópéldányokba temetve lappangott. Holott csupa egykori színpadi sikerről van szó, melyeknek a vígszínházi premier után országszerte lelkesen tapsolt a közönség. A "boldog békeidők" s a két világháború közti zavaros időszak pontos, tökéletes mesterségbeli tudással csiszolt tükrei az itt egybegyűjtött drámák. Heltai színműveinek olvastán végtére megtudhatjuk, vajon egyazon őrangyal gyámolítja-e a Ferenc- és Lipótvárost; vajon hogyan nevezzük a mozgóképszínházat, ha a kinematográf a kini; vajon beleszerethet-e egy primadonna egy olyan léhába, aki tükörtojásnak néz egy modern kalapcsodát; vajon ráveti-e magát egy álférj egy valódi töltött káposztára; vajon fellendül-e a hanyatló kisipar a budai Kétpacsirta utcában - és talán ennél többet is megtudunk mindama örömről és ürömről, mely egy mára oly aranylónak tetsző időben lakta az emberi szíveket. Mint ahogyan bizonnyal lakja ma is.