A magyarnóta-ügy, avagy miből lett a cserebogár?

Magyarnóta-ügyben mindenki mondja a magáét. Az úgynevezett egyszerű ember lelkesedik, a sznob ironizál, az értelmiségi fanyalogva gajdolja a közhelyeket: a magyarnóta giccs, felszínes érzelmekre hat, művészi igénytelenségre szoktat. Magát a nép művészetének igyekszik hitetni, pedig a leglilább kispolgári és dzsentritermék. És így tovább. Gajdoljuk, gajdoljuk sokan a közhelyeket, de azért lelkünk mélyén belátjuk, hogy vannak élethelyzetek, amelyekben csak magyarnóta kívánkozik ki az emberből. Pinceszeren nekem például eszembe se jut Cavaradossi Levéláriáját óbégatni, pedig köztudottan operacentrikus a világképem. Ám a boroshordók között magam is az Akácos utat röcögtem elérzékenyülve, noha máskor nemhogy a számra, de eszembe se venném. Tisztázni kell tehát egy közkedvelt és ugyanakkor sokat szidott zenei műfaj helyzetét. Ezért hézagpótló Lengyelfi Miklós A magyarnóta-ügy avagy miből lett a Cserebogár? című munkája. Ebben a könyvben ugyanis mindenki mondja a magáét: a rock-sztár, a zeneszociológus, a kutató, a karnagy - és így tovább. Mondja a magáét, méghozzá egy bírósági tárgyalás keretén belül, mint beidézett tanú, védő, vádló - vagy éppen ítélőbíró...