A magyar rendi országgyűlések történeti almanachja 1790-1812

A magyar rendek országgyűlései a francia forradalom, majd Napóleon császár uralma negyed századában a két jeles párizsi historikus, Kecskeméti Károly és Jean Bérenger szerint Európában egyedülálló intézménynek minősültek. Miközben a régi parlamentek a kontinens nagy részében elsorvadtak, a magyar diéta, noha időnként hosszú szünetelésekre kényszerült, meg tudta őrizni kétkamarás összetételét, törvényhozási jogkörét, törvény-előkészítési bizottsági mechanizmusát és azt a jogát, hogy szót emeljen, amennyiben az uralkodó és kormányzata megsérti a törvényességet. Az ún. sérelmi politika a rendi parlamentarizmus végrehajtó hatalmat ellenőrző technikája volt. Így látta ezt a korabeli megfigyelő Adrien Lezay Marnesia is, aki 1802-ben tanulmányozta Napóleon számára a magyarországi helyzetet. Mint írta, míg más országokban a parlamentekből ki voltak zárva a főtisztviselők és a közügyek fő intézői, addig a magyar diétákon hivataluk folytán tagok voltak az egyházi, törvénykezési és közigazgatási vezetők, biztosítva, hogy a tanácskozások a valóságos helyzetre koncentráljanak. 1790 új korszak kezdete volt hazánk történetében. A magát meg sem koronáztató "kalapos király", II. József váratlan halála után, a francia forradalom eseményei példaként követésétől megrettent Habsburg udvar nem merte feszíteni a húrt az előjogaikat védő magyar rendekkel szemben, és 25 év után koronázó diétát hívott össze. Az új király, II. Lipót esküt tett a magyar rendi alkotmány, így a vármegyék, kerületek, városok önkormányzatának tiszteletben tartására. Az 1790. esztendő a nemzeti ébredés és a szükséges átfogó reformok kidolgozásának a kezdetét is jelenti. A rendek kivívták a magyar nyelv hivatalossá tételét a diétán, továbbá kilenc rendszeres bizottságot hoztak létre. Ezek közpolitikai, adó, úrbéri, kereskedelmi, bányászati, jogi, tanulmányi, egyházi és sérelmi ügyeket voltak hivatva tárgyalni. Igaz, érdemi munkájukat rövidesen beszüntették és csak 1827-után kezdhették újra, de utat nyitottak ezzel a majdani reformkor két évtizedes korszakának. A tárgyalt negyedszázadra az 1792-től a francia forradalmi állam, majd a Napóleon által sorozatban indított háborúk nyomták rá a bélyegüket. A diéták fő tárgya is az újoncok, a hadiadók kivetése volt. A szakirodalom gyakran nevezi ezt az érát a francia, vagy napóleoni háborúk korának, de ez a jelző a belpolitika történéseit nem fedi. Helyesebb talán a "semleges" 1790-1812 közötti korszakról írni, ahogy könyvünk címe teszi. Ezalatt nyolc országgyűlést tartottak a rendek igen aktív részvételével, melyek alaposabb megismerése új eredményeket hozhat. A kiadvány ára magában foglalja mindkét kötetet.