A magyar olvasóközönség a felvilágosodás idején és a reformkorban

Bevezetés A marxista irodalomtudomány, de az újabb, szociológiai szempontokat érvényesítő polgári irodalomtörténészek egy része is az irodalmi élet szerves részének tekinti az olvasót, azaz a különböző műveltségű, ízlésű s más-más társadalmi rétegekhez tartozó olvasók összességét, az olvasóközönséget. A modern szociológiai eredményeken alapuló marxista kutatás a korábbi egyoldalúan író- és műcentrikus tartalmi, esztétikai és formai vizsgálódáson túlmenően sokoldalúan, dialektikusan és konkrétan elemzi az irodalom és társadalom kölcsönös kapcsolatát, főként két vonatkozásban. Egyrészt arra a kérdésre keres választ, hogy hogyan hat valamely korban a társadalom, azaz a differenciált összetételű közönség az irodalmi élet egészének, az írók gondolkodásának, az írói művek létrejöttének, eszmei tartalmának és művészi formájának sajátosságaira és alakulására, másrészt arra, hogy hogyan hat vissza az írói alkotómunka eredménye, az irodalmi mű egy-egy korban az olvasóra, a közönségre, a közönség különböző rétegeire, hogyan formálja, alakítja a társadalmi ízlést és közgondolkozást. A hazai írók jóval előbb fölismerték a "közönség" szerepét és fontosságát, mintsem a módszeres magyar irodalomtörténetírás kialakult volna. Már a középkori kódexmásolók is vetettek egy-egy olvasóiknak szánt megjegyzést a kézirat margójára, s a későbbi korok írói is számos esetben szóltak az olvasókhoz vagy az olvasókról műveik elő- vagy utószavában, néha pártfogásukat kérték, de nemegyszer éppen a munkájuk iránti olvasói érdektelenség miatt emeltek panaszt. A XVIII. század végéig azonban az olvasók szűk csoportja tulajdonképpen nem is tekinthető igazán publikumnak, közönségnek: eleinte az egyházi emberek csekély száma alkotja, majd a főúri és nemesi olvasók s utóbb a lassan kialakuló világi értelmiség szűk körével bővül. Polgári jellegű olvasóközönség a magyar irodalom polgárosodásával, az irodalmi élet polgári fejlődésével egy időben és párhuzamosan, tudatos közönségszervező tevékenység révén alakult ki a felvilágosodás idején és a reformkorban, s tanulmányunknak éppen e közönségszervező folyamatnak és az eredményeként kialakult magyar olvasóközönség nagyságának, társadalmi tagozódásának és olvasási kultúrájának vizsgálata a célja. E közönségszervező munkálkodást is az írók kezdeményezik, Bessenyei és felvilágosult társai, majd követőik és a XIX. század első felének nagy közéleti egyéniségei, művelődéspolitikusai is folytatják. Bessenyeiék már az irodalmi élet és az irodalmi fejlődés fontos tényezőjének tekintik a közönséget, de a mű és közönség kapcsolatában a művet tartják elsődlegesnek: irodalmi művekkel, előbb fordításokkal, majd eredeti munkákkal akarnak maguknak közönséget nevelni. Kölcseynél ez a viszony már mint dialektikus kapcsolat fogalmazódik meg: "Írók és olvasók örökös viszonyban vannak egymással, íróval együtt halad az olvasóközönség, együtt állapodik meg, együtt marad hátra." Kemény Zsigmond a Pesti Napló 1852-1853. évfolyamában megjelent Élet és irodalom című esszésorozatában társadalom és irodalmi élet összefüggéseit elemezve nagy jelentőséget tulajdonít a közönségnek, s felismerve, hogy a politikai viszonyok és a társadalom alakulása maga után vonja a közönség ízlésének és irodalmi érdeklődésének változását is, történetileg és egy-egy időszakon belül differenciáltan vizsgálja a maga kora és az előző időszakok magyar olvasóközönségét. Figyelembe veszi a közönség társadalmi tagozódását, a különböző rétegek életformáját, iskolázottságát, műveltségi színvonalát, művelődési igényeit és lehetőségeit, továbbá az időszerű politikai és közéleti események hatását a közönség érdeklődésének alakulására, valamint a hazai és külföldi irodalom termékei iránti érdeklődés indítékait is, s a maga korában újból fontos követelménynek tartja művelt olvasóközönség nevelését, amelytől elsősorban a magyar irodalom támogatását várja, de a külföldi irodalmi művek és tudományos munkák megismerését is feladatának tartja. A magyar irodalomelméleti gondolkodásban és irodalomtörténet-írásban Horváth János honosítja meg a közönség szerepének olyan értelmezését, miszerint az író és írott mű mellett az olvasó a "mindennemű irodalmiság", az ún. "irodalmi alapviszony" egyik "végső feltétele". A Minerva című folyóirat 1922. évfolyamában közzétett Magyar irodalomismeret című irodalomelméleti, irodalomszociológiai tanulmányában az időben folytonosan változó irodalom állandó lényegét így fogalmazza meg: "írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével." A közönség vizsgálatának Horváth János irodalomtörténeti munkáiban is jelentékeny szerep jut. A magyar irodalmi műveltség kezdetei című munkájában pl. a kolostori irodalom közönségéről, A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig című művében pedig az ún. hagyományőrző közönségről szól. Horváth elméleti alapvetése és irodalomtörténeti munkássága nyomán több polgári irodalomtörténész vizsgálta az íróval és a művel együtt az irodalom közönségét is. Thienemann Tivadar pl. Irodalomtörténeti alapfogalmak című szellemtörténeti munkájában (Pécs, 1931) tette magáévá Horváth Jánosnak az irodalmi alapviszony kapcsán megfogalmazott alapelveit, mások (pl. Alszeghy Zsolt, Brisits Frigyes, Farkas Gyula, Szerb Antal) a magyar irodalom egészét, vagy egy-egy korszakát feldolgozó összefoglaló munkáikban - de első helyen Waldapfel József Ötven év Buda és Pest irodalmi életéből 1780-1830 című művében - szóltak a közönségről is, de összefoglaló magyar közönségtörténet nem készült. Történtek ugyanakkor kísérletek a felszabadulás előtt egy-egy személy (főúr, főpap, nemes, író, tudós stb.) könyvtárának és olvasmányainak, vagy a könyvkereskedői kölcsönkönyvtárak és a kaszinói s olvasóegyleti könyvtárak állományának és olvasóinak vizsgálatára is (a legtöbb ilyen írás a Magyar Könyvszemlében látott napvilágot), sőt Szarvasi Margit Magánkönyvtáraink a XVIII. században című monográfiájában (Bp., 1939) egy egész század különböző társadalmi rétegekhez tartozó magán-könyvgyűjtőinek könyvkultúráját és olvasmányait vette számba. (Könyvének alcíme: Főpapok és főurak, nemesek és polgárok gyűjteményei.) Hermann Egyed és Éberhardt Béla: A veszprémi egyházmegye papságának könyvkultúrája és könyvállománya a 19. század elején című munkájukban (Veszprém, 1942) a Dunántúl egy részére kiterjedő, egyetlen társadalmi réteghez, a katolikus alsópapsághoz tartozó olvasók olvasmányanyagát vizsgálják az 1810-es években. A Magyar művelődéstörténet IV. és V. kötete (Bp. 1942-1943) külön fejezetet szentel a XVIII., illetve XIX. század olvasóközönségének is Alszeghy Zsolt (A könyv és olvasója), illetve Farkas Gyula (Író és olvasó a XIX. században) tollából. E két fejezet azonban - a mű nem tartalmazván irodalomtörténeti áttekintést - elsődlegesen szellemtörténeti jellegű, író- és műcentrikus irodalomtörténeti összefoglalás, amely a korabeli közönségviszonyokra is kitér. (Különösen az Alszeghy-féle XVIII. századi rész közöl számos értékes és tanulságos adalékot az olvasókról.) A felvilágosodás korának olvasóközönségéről és népszerű olvasmányairól ad áttekintést Kulcsár Adorján Olvasóközönségünk 1800 táján című munkája, de kellő előtanulmányok hiányában arra törekszik, hogy "mennél több jellemző adat, vélemény, nyilatkozat felhasználásával" megismertesse "a jelenségek és változások egykorú értelmezését is". (Bp., 1943. 6.) Munkájának valóban legnagyobb értéke a gazdag és sokrétű korabeli adatanyag feltárása. Számos a könyvvásárlókra, előfizetőkre és olvasókra vonatkozó adalék található még a különböző könyv-, sajtó- és könyvtártörténeti tanulmányokban és közleményekben. TARTALOM Bevezetés Európai kitekintés Polgári társadalom, polgári könyvkultúra és olvasóközönség Közönségszervezés, olvasóközönség, olvasmányok A közönség fontosságának felismerése. Közönségszervezés a felvilágosodás idején Olvasókörök, klubok Kölcsönkönyvtárak, olvasókabinétek Irodalmi diáktársaságok Az olvasmányok ellenőrzése a ferenci reakció idején Közönségszervezés és olvasóközönség a reformkorban Kaszinók, társalkodó egyletek, olvasóegyesületek Diáktársaságok a reformkorban Törekvések, tervezetek és egyesületek a köznép művelésére és olvasóvá nevelésére Kölcsönkönyvtárak a reformkorban Nyilvános könyvtárak, közgyűjtemények Az olvasóközönség nagysága és társadalmi tagozódása, könyvgyűjtés Főrangú olvasók: főpapok és főurak Középrendű olvasóközönség Értelmiség, hivatalnoknemesség Vidéki birtokosnemesség A katolikus és protestáns papság Városi polgárság A parasztság Összegezés