A magyar foci legendája

grundokon azt a mennyei dobzenét, mely mágnesként vonz magához öreget és fiatalt? Megtelnek-e még egyszer az öreg lelátók lelkes és hozzáértő szurkolókkal? Lesznek-e még, akik úgy idézik a mi éveinket, mint legendás korszakot, tehetségek termőjét, nevelőjét? Elindulnak-e a játékosszerzők, akiknek a szíve is olyan színű, mint kedvenc csapatuké, hogy megnézzék, mit tudnak a fiatalok? Teremnek-e költők, mint hajdanán, hogy ódákat írjanak egy ballábas, hálószaggató lövésről? Ezekkel a kérdésekkel találja szemben magát e könyv olvasója. Rónay Tamás voltaképpen a magyar labdarúgás képekkel illusztrált történetét írta meg, s mint annak igazi rajongója -- s ki nem az, aki csak egyszer is látta Puskásékat a pályán? -- azt sugallja: van remény. Hogy a reményből valóság lehessen, ahhoz úgy kellene tudni játszani, mint e könyv mára legendák világába átlépő hősei. Olyan hűséggel és szeretettel kellene űzni e sportágat, mint ők tették fénykorukban. Mert fénykorokat idéz e könyv, s ebből a hajdani ragyogásból talán még nekünk is juthat valami.