A bűntárs

Mindenkinek van egy felkavaró és feledhetetlen nyara, és sokaknak ugyanaz, ami nekünk, a harmadik és negyedik gimnázium közötti, amikor tizenhétről tizennyolcra vált az ember és nincs mese: ráfordul a célegyenesre. Sikerülthetett volna jobban is. Pedig tulajdonképpen hibátlan volt a nyár. A tábor, a háromszorosan is a mezőn hagyott szüzességem - a gyors és hathatós orvosi kezelést is beleértve -, a filmforgatás - a betiltást is beleértve -, Liktor és Bokor párviadala - Éberfy Ottiliát is beleértve. Talán csak utólagos belemagyarázás, de úgy emlékszem, akkoriban, augusztus utolsó napjaiban suhintott meg a gondolat, hogy talán soha többé nem tűz majd ilyen élesen a nap. A Várhegy oldalában ültem, az Alagút fölött, onnan néztem le a Dunára, mintha olvadt ezüst folyt volna a hidak alatt. Hogy pontos legyek, tulajdonképpen az jutott eszembe, hogy egyszer, a távoli jövőben eszembe jut majd ez az üldögélés, és akkor nyilván - mint vén trotty - arra gondolok majd, hogy soha olyan élesen nem tűzött a nap, mint akkor, ott az Alagut fölött... De már nem tudom, így gondoltam-e, vagy csak most gondolom, hogy akkor így gondoltam.