A Stécé-sztori

Amikor Spielberger Laci bőrdarabkákat szögelt a vadonatúj korcsolyacipője talpára, hogy a fránya lábbeli valódi futballcipőnek látsszon, s a "barkácsolt" csukában 1920. június 22-én, vasárnap délután a mázsaházi pályán - a Stécé első hivatalos mérkőzésén - két gólt is bevágott a hatvaniak hálójába, vajon gondolt-e arra a tizenöt éves, lányos arcú fiú, hogy jeles utódai évtizedek múltán a nemzetközi kupaporondon is leteszik majd a névjegyüket? Ma már nem tudni. A mázsaházi pályától mindenesetre hosszú út vezetett a görögtűzben lángoló athéni arénáig, de azt aligha kell bizonygatnunk, hogy Salgótarján hosszú éveken át a vidéki labdarúgás fellegvárának számított. Az SBTC négy és fél évtizeden át szerepelt a honi futball élvonalában, s a legendás fekete-fehér gárda az emberöltőnyi idő alatt négy alkalommal is kivívta a vidék legjobbja címet, sőt egy ízben - az NB I-ben kiharcolt bronzérme révén - az európai kupaporondra is kilépett. A lelek bányászcsoport nagyszerű játékosokat, válogatott klasszisokat, olimpiai bajnokokat, világbajnoki ezüstérmeseket adott a magyar labdarúgásnak. A legkiválóbbak közül Zsengellér Gyula, Szojka Ferenc, Szaly Miklós, Básti István és a többi klasszis neve ma is jól cseng a szurkolók fülében. Aligha túlzás azt állítani, hogy az SBTC csapata a város jó hírének egyik legfőbb letéteményese. Bármerre járunk az országban, ha meghallják, hogy Salgótarjánból érkeztünk, azonnal a Stécé patinás gárdájáról, a hajdani kiváló labdarúgókról érdeklődnek. Szó, ami szó, a focival kapcsolatosan manapság Salgótarjában (is) a nosztalgia korát éljük. A Stécé hajdani nagyszerű diadalairól, a régi kedvencek egy-egy remek alakításáról, a pompás gólokról, az örökké emlékezetes élményekről, a mára jópofa sztorikká nemesült egykori "balhékról", vélt vagy valós bundákról, a szellemes zrikákról a szurkolók és a régi játékosok ma is órákig nosztalgiáznak. Az egyik öreg drukker a minap is a negyvenes éveket idézte fel: - Az SBTC egyik barátságos mérkőzésén történt - mondja. - A csapat ellen tizenegyest ítéltek. A pályán még javában tartott a vita és a készülődés, amikor egyszer csak az egyik vezető az oldalvonal mellől torka szakadtából bekiabált: "Fiúk, álljatok sorfalat!" Mosolyra derültünk, a mesélő pedig folytatta: nemcsak ti kacagtok, a játékosok, a nézőtér, sőt a büntetőt végrehajtó játékosnak is tátva maradt a szája. Úgy meglepődött, hogy fölé is durrantotta a büntetőt. Alig ocsúdtunk fel a képtelen történet hatása alól, amikor emberünk már a hetvenes éveket idézte: - Az pedig úgy történt, hogy az edző - állítólag a kisfröccsök hatásától - elszunnyadt. Az öltözőben pihente ki a fáradalmait. A mérkőzés végén a játékosok már túl voltak a fürdésen is, öltözködtek, amikor a mester felriadt, és fennhangon rákezdett: "fiúk, igyekezzetek, határozottan és keményen kell játszani". A fiúk magukban halkan kuncogtak, míg végül a legbátrabbik megszólalt: "mester, három-egyre nyertünk, vége a mérkőzésnek"... E két mulatságos sztorit hallgatva rádöbbentünk: ha ennyi kedves, színes történet forog közszájon, akkor azokat meg kell ismertetni az utókorral. Így készült el ez a könyv. Gyűjtögettünk és írogattunk. Mindehhez jó apropóként szolgál, hogy az SBTC 2000-ben ünnepli megalapításának nyolcvanadik évfordulóját. Örülünk, ha írásainkkal másoknak is örömet, kellemes perceket tudunk szerezni.