A Rossz Reménység Foka

Tandori mindig mindent újrakezd. Nekikezd - minek, kinek? Tandori mindig mindent utoljára mond, mást sem tesz, mint az értelmes lezárás beépített ütemére figyelmez, a látható leszállás pillanatát jósolja, várja. Tandori sohasem kezd semmit elölről, szövegei mögött mindenkor a megörökített, feljegyzett időnek irdatlan tömege, tapasztalása sorakozik és őrzi az emlékezés fontos zálogát. Tandori verse sohasem ér véget: nemcsak tud arról a teljesíthetetlen időkihívásról, amiről beszél, de éli is azt, igézetében halad, kételyein törik el. Igen, Tandori új könyve ezek szerint megint újraindul, csak hogy a szakaszos végetérés megállójáig, patt-helyzetéig jusson. És nem, Tandori ezúttal sem remél új fordulatot, de folytatja a létével egy-hosszú eredettelen menetelést. Utolsó szó nem hangzik, csak utolsó szavak. Készül, és el nem készül a valamikori végtárgy, melynek szüntelen közelsége mind mélyebb ismerősséggel, a soha-viszontlátás rossz reményével bíztat. Merthogy volt itt egyszer valami, ami megélt-értett jelenében örökre elveszett. Helyette fokok és fáradt visszakerülés ígér elérhetést, friss érintést, kapcsolódást. "Mi kezdődött és mi végre" - már régen elfeledtük, eltájolódtunk igazától, de egy zéró-kő, indulásnyi-érkezésnyi, rajtra-célra, győztes kudarchoz, íme, megint készen áll. (Tóth Ákos)