A Fekete-erdő - Bimbi tábornok

Sohasem szaladtam a divat után se magatartásban, se viseletben, se írásban. Mégis, nemegyszer rajtakaptam magam, hogy viselkedésem, ruházkodásom, sőt írásom is valamiféle divathoz igazodik. Nem kerestem a divatot, de nem is ódzkodtam tőle. Tudatosan csak azt kerültem, amit rikítónak, ízléstelennek, üres vagy fölös külsőségnek véltem. Vágytam és vágyom arra, hogy hallgassanak rám - de nem minden áron. Ne a hangomra figyeljenek, hanem arra, amit mondok. Mindezt - mentegetőzésképp írtam. Mentegetőzöm, amiért ennek a könyvnek két kisregényével divatos gondolatokat kerülgetek. Manapság ugyanis minden íróembernek illik aggódni az emberiség sorsán-jövőjén. Olyan nemzetközi értekezleten is részt vettem, amelynek az volt a témája, hogy mit tehetnek az írók a békéért. Végig restellkedtem. Szégyelltem magam, mert tudtam, hogy semmit. Szinte semmit. Egyetlen gyűlölettel átitatott, silányul megírt, uszító írás többet árthat a béke-barátság-testvériség ügyének, mint amennyit valamennyi Nobel-díjas együttes kiáltványa tehet érte. Talán puszta önzés, félelem diktálta erdőben-fütyörészés a hol volt, hol nem volt sziget csipikés története, vagy a visszatekintés a nem is távoli múltba, amely fölött szívesen ítélkezünk könnyedén és sommásan. Önzés, mert az emberiséghez, a földgolyó lakosságához magam is hozzátartozom, sorsában osztoznom kell mindazokkal együtt, akiket szeretek. Minek tagadnám? Félek is. Ez a félelem teszi együvé tartozóvá a kötet két, hangvételben és témában olyannyira különböző írását. Talán divatossá is. Részben. Mert ha félni nem is, de aggódnia manapság minden tollforgatónak illik.