A 0060-as parancs; A német származás indokával Magyarországról elhurcoltak története

"Itthon hallgattunk, nem beszélhettünk a kegyetlen kinti életről... emlékszik Palotás Ádámné Schäffer Julianna. 1947. július 23-án értem haza. Azt kellett mondani: önkéntesen mentünk" - mondja a másik deportált nő, Ritzl Istvánné Bodonyi Gabriella. Az életrajzokba ezek a szovjetunióbeli kényszermunkán elszenvedett évek úgy kerültek, kerülhettek bele, hogy ,,1945-1949 között a Szovjetunióban építettem a szocializmust" ,,Szomorú volt a fiatalságom. Mondhatom, nem is volt. Elvették. Idegeim is tönkrementek, nyugtatók nélkül nem is tudok élni. Túl sok bánat ért húsz éves koromig. Azt még meg kell említenem, hogy még ötven éves koromban is álmodtam igen sokszor, hogy visznek Oroszországba. [...] Jó, hogy végre beszélhetünk róla" - emlékszik a harmadik ártatlanul elhurcolt nő. A szovjet Államvédelmi Bizottság elnöke, Sztálin által 1944. december 16-án kiadott központi utasítás alapján a Magyarországot megszálló 2. és 3. Ukrán Front Katonai Tanácsa 1944. december 22-én hozta meg a 0060-as hírhedt végrehajtási parancsot, amelynek értelmében az összes német származású munkaképes személyek" - férfiak 17-45, nők 18-30 éves kor között - kötelesek voltak jelentkezni a közvetlen mögöttes területen végzendő közmunkára" a kijelölt helyen és időpontban. Néhány - 5-15-napos kis munka ,,málenkij robot" hazugságával félrevezetve hurcolták el ítélet nélkül magyar állampolgárok tízezreit, férfiakat, nőket, fiúkat és leányokat pusztán német hangzású nevük miatt németeket, magyarokat, zsidókat, sőt ha nem volt elég ,,német", akkor magyar nevű magyarokat több éves rabszolgamunkára a Szovjetunióba. 25-30%-a nem élte túl a megpróbáltatásokat és sokan a hazatérésük utáni egy éven belül meghaltak. A két szerző erről, a XX. századi, felejtésre ítélt tragédiáról ír összefoglalóan és ugyanakkor részletekbe menően. Egyikük, az értelemre ható szigorú szakmaisággal, másikuk, az érzelmekre ható személyes hangvétellel.