Catherine Newman

Szendvics

Előhang 

Képzeljünk el egy homokos partvonallal szegélyezett félszigetet, ami az Atlanti-óceánba nyúlik. Közelítsünk rá kicsit jobban. Egy óceánparti várost látunk Cape Codon. Nyár közepe van. A keskeny főúton egymást érik a homáréttermek, a minigolf-malmok és a felfújható, bagel alakú gumimatracok. Kanyarodjunk le a főútról bármelyik irányban, és gyorsan a parton találjuk magunkat. Homokos sziklák fogadnak bennünket, és szélfútta fű; rózsaszín vadrózsabokrok, hatalmas kék ég, illetve kövekkel, kagylókkal és a hínár élénkzöld fodraival szegélyezett vízvonal. A hullámok alatt pedig nagy fehér cápák, a gyomruk degeszre tömve – legalábbis így képzeli az ember – szörfösökkel.

Egy kissé rozsdásodó, ezüstszínű Subaru anyósülésében ötvenes nő. Korban félúton van fiatal felnőtt gyerekei és idős szülei között. Régóta házasságban él egy gyönyörű férfival, aki kb. húsz-hatvanöt százalékban érti mindazt, amit mond. A nő teste maga a csoda. Vagy lehet, hogy inkább olyan, mint egy szatyor, tele karcokkal, titkokkal és menopauzával. Olyan sok éve járnak már ide, hogy mostanra már minden valamiféle akvarelles fedőréteget kapott: minden nehézség karamell, sült kagyló és strandolás pasztelles emlékképévé homályosult. Napszemüveg, naptej, a combjához nyomódó homokos lábacskák. Kisgyerekek, amint a kisvödrökkel szaladnak a homokos parton. A nő szülei, amint a nyugágyaikban ülve nevetgélnek, az évek múlásával egyre jobban összetöpörödve a ruháikban. A szomorúság a periférián ragyog, mint amikor villám villan fel a szemhatáron túl.

A nő és a férje felvették felnőtt gyerekeiket a vasútállomáson. A kis házhoz tartanak, amit minden évben kibérelnek egy hétre. Az asszony annyira örül, hogy vele vannak a gyerekei, hogy kénytelen állandóan hátrafordulni, hogy rájuk mosolyogjon. Egyedül ezek azok a pillanatok, amikor nem panaszkodik a forgalom miatt.

– E kurta létben megeddzük magunk, Mert vakít ám az égi Szeretet[1] – szólal meg minden bevezető nélkül.

– Ez egy vers? – kérdi húszéves lánya.

– Igen.

– Ki írta? – kérdi a lány.

– William Blake.

– Mi a címe?

A nő grimaszol.

– Ha jól emlékszem, talán A néger kisfiú.

– Jaj, anya!

– Tudom, tudom. De azt hiszem, ezzel nincs baj.

– Őszintén kétlem.

– Azt hiszem, William Blake a rabszolgaság ellen volt.

– Úgy, hogy azért voltak rabszolgái?

– Ez jó kérdés – feleli a nő.

– Vakít az égi szeretet? Mint egy erős fénysugár?

– Nem tudom. – Mindig úgy képzelte, hogy a szeretet annyira fényes, hogy hunyorgásra késztet, miközben nehéz kereszt is, amely alatt görnyedezni kell. – Olyan fájdalmasan gyönyörű embernek lenni – sóhajt fel.

A lánya az égre emeli a tekintetét, és azt mondja:

– És rettenetes, és nevetséges is.

Talán egyszerre mindhárom igaz.

Egy hét.

SZOMBAT

1.

– Te jó ég! Te jó ég! Te jó ég! – Nevetek. Sikítok, és sírok is. A víz emelkedik, emelkedik, eléri a vécécsésze peremét. – Nick! Nick! Nicky!

Úgy tűnik, én csak kiabálással tudok hozzájárulni a helyzet megoldásához. A férjem kezében van a vécépumpa, de ő csak mered a vízre, mintha transzban volna. Ha mindez egy rajzfilmben volna, hipnotizált tekintetében tükröződne a vécécsészében lévő víz örvénylése.

– Nicky! Nick!

Mintha magához térne. A vécé fölé hajol, és megteker valamit a padló közelében. Klattyog valami, mintha levegő után kapnának a csövek. A víz megáll.

– Jézusom – mondom. – Fú.

Aztán előtűnik valami a vécécsészében. Olyan, mint egy nagy, ezüstös medúza. Hát ez meg mi? Légbuborék? Egy óriási légbuborék! Feltolja a vécécsésze tartalmát a peremen túlra, és az egész vízesésként ömlik a padlóra. Már ha úgy képzelünk el egy vízesést, hogy egy házban van, és szétmállott vécépapír meg még annál is rondább dolgok úsznak benne. Felugrom a kád peremére, miközben még jobban sikítok.

– Mennyire rossz a helyzet odabent? – kiált be a lányunk a csukott ajtón át. – Ó, te jó ég, fúj! Mondjátok már meg, mennyire vészes! Érzem a szagát! Bűzlik! Olyan szag van idekint, mint a rothadó retek.

– Édesem, minden rendben! Rajta vagyunk! – kiabál vissza Nick. Ismét a vécécsésze fölé hajol a pumpával, és úgy dolgozik, mintha valami silány minőségű vajat köpülne.

– Apád hazudik! – szólok ki Willának. – Térdig állunk a szennyvízben.

Nick felpillant rám, és elmosolyodik.

– Tényleg térdig állunk a szennyvízben, Rocky?

Nem.

– Igen – felelem.– Egyébként jól áll neked ez a póló – teszem hozzá. – Csak úgy mellékesen megjegyzem.

Nevet, és megfeszíti a szexi bicepszét. Hirtelen szívó hangot hallunk, és a maradék víz eltűnik a lefolyóban. Nick nyugodtan a vécé fölé hajol, és megnyitja a szelepet, hogy ismét megtöltse a tartályt.

A nyaralóban vagyunk – ugyanabban, amit húsz éve minden nyáron kibérelünk. Szombat késő délután van. Nagyjából egy órája lehetünk itt. Talán még annyi sem. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy nem szabad túlterhelni az ősrégi szennyvízülepítő rendszert. Még egy bekeretezett, cikornyás betűkkel írt figyelmeztetés is lóg a vécékagyló fölött, ezzel a szöveggel: NE TERHELJÜK TÚL AZ ŐSRÉGI SZENNYVÍZÜLEPÍTŐ RENDSZERT! Aztán tessék, mégis ez történik.

– Kell segítség? – kiált be Willa. – De inkább mondjatok nemet! Valójában nem akarok segíteni. Jamie tudni akarja a wifi jelszót.

– Szerintem még mindig homar123, csupa kisbetűvel, ékezet nélkül – mondom.

– Kösz – válaszol. Halljuk, amint továbbadja a bátyjának. – Bocs, nem tudjátok, hol van az a táska, amiben a fürdőruhák vannak?

– Bassza meg! – mondja Nick. Felegyenesedik, és kikiált Willának. – A kocsiban már nézted?

– Aha.

– Bassza meg! – mondja Nick újra. – Attól tartok, alighanem otthon hagytam az előszobában. Mintha látnám magam előtt, hogy ott van.

– Viccelsz? – Még mindig a kád szélén állok, a zuhanyfüggöny rúdjába kapaszkodva. – Kifejezetten megkérdeztem: „Kihoztad az összes táskát az előszobából?” Mire te azt felelted: „Ja, ja, az összeset kihoztam.”

– Jól van – mondja Nick – tudom. Azt hiszem, mégsem hoztam ki mindet. – Nem néz rám, ahogy ezt mondja. – Azért ez nem olyan nagy vész. Majd a városban veszünk új fürdőruhákat.

– Rendben – felelem. – De te teljesen lebecsülted az aggodalmamat, hogy megvan-e az összes kibaszott táska.

Fú, a hangom! Szinte hallani, ahogy az ösztrogén alázuhan a torkomban.

– Jézusom, Rocky! – Nick egy fürdőlepedővel próbálja feltörölni a padlót. – Nem olyan nagy ügy.

– Nem mondtam, hogy nagy ügy – halkan beszélek, de az ereimet elárasztja a láva, amely a rosszkedvem tűzhányójából fröcsköl elő. Ha a menopauzának lenne kézzel fogható anyaga, a szemgolyómból spriccelne elő, Nick csinos arcára. – Csak ismerd el, hogy sosem figyelsz rám igazán, amikor kérdezek tőled valamit.

– Sosem – mondja színtelen hangon. – Azta. Jó tudni.

– Ti most ott álltok a szaros vízben és veszekedtek? – kiált be Willa. – Hatalmasat veszekedtek azon, hogy hogyan veszekedtek? Ne csináljátok! Apa, bocsánatot kértél azért, ami miatt a mama dühös? Kérjél egyszerűen bocsánatot, és lépj tovább!

– Kértem – válaszolja, én pedig az égre fordítom a tekintetem.

– Valóban? – kérdezem, mire vállat von.

– Nagyjából.

– Willa – kiáltok ki –, minden rendben. Megoldjuk. Menj, és foglald el magad!

– Rendben, de… fúj, valami szivárog az ajtó alól. Ja, és Jamie azt mondja, Homár a jelszó, nagy kezdőbetűvel és ékezet nélkül. Fúj! Takarítsatok ki odabent, és gyertek ki! – mondja Willa. – Tudni akarom, mi a helyzet a fürdőruha fronton.

– Jól van – felelem. – Megyünk.

És akkor egy pattanó hang hallatszik, ami, mint kiderül, a függönyrúdtól származik, amint az elválik a faltól. Elvesztem az egyensúlyomat, elkapom a tengeri csillag mintás, síkos anyagot, amit már nem rögzít semmi, és elterülök a padlón, bevágva a fejem a mosdó peremébe, és képen törölve Nicket a függönyrúddal. A hátamon fekszem, a zuhanyfüggönybe tekerve, ami olyan, mint egy halotti lepel.

Nick lenéz rám. Nem tűnik túl rémültnek.

– Eddig milyen a vakációd? – kérdi mosolyogva. Aztán mindkét kezét felém nyújtja, hogy felsegítsen.

2.

– Ne törődj a szüleimmel! – mondja Willa a fiatal nőnek a szörfüzletben. – Volt egy kis balesetük a fürdőszobában.

Én sántítok: úgy érzem, mintha lenne valami a térdemben, ami egy foszló, régi gumiszalaghoz hasonlít. Nick szeme körül pedig előtűnőben van egy monokli, a sötét szempillái alatti terület kezd megdagadni és bekékülni. A nyaralóban a fürdőszoba tiszta, a törülközők pedig magas hőfokon, egy jó adag fertőtlenítő kíséretében mosásban vannak a mosókonyhában. Nick meg én lezuhanyoztunk, és viccelődve megszemléltük egymás sérüléseit, ami kibékülésnek számít.

– Bocs – súgom Willának. – A dugulásos botrány ürügyén flörtölsz ezzel a helyes lánnyal?

– Na és? – feleli nevetve, és rám kacsint. Mikor egy perc múlva odanézek, a helyes lány éppen bepötyög valamit Willa telefonjába.

Én a diszkontba akartam menni, hogy leárazott holmikat keressünk, de leszavaztak. Úgyhogy itt vagyunk.

Életünk nem kis részét töltöttük ebben a boltban. Ha az ember Cape Codra gondol, valószínűleg az égszínkék vagy a szürke gyönyörű árnyalataiban pompázó eget látja maga előtt. Vagy elképzeli a hullámzó homokdűnékkel határolt kopár tengerpartot, vagy a hortenzia virágzó felhői között álló, régimódi zsindellyel fedett házakat. Talán a sötét acélkék óceánra gondol, amint a lemenő nap olvadó fagylaltszíneket fest bele. Ami vicces, mert valójában a legtöbb időt a szörfüzletben töltjük, vagy a fura kis szupermarketben, amelynek nyershús szaga van, vagy sorban állva a kagylósbódénál, a jó pékségnél, a mobilvécénél, a minigolfpályán. Húszdolláros naptejet veszel a benzinkúton. Várod, amíg a gyereked kiválaszt hat tejkaramellát, miközben a tengerpartra gondolsz, a szakállad megőszül és a padlóig ér, a naptárról pedig lerepülnek a lapok. Várakozol a rendelőintézetben, mert a gyerekek hirtelen belázasodtak, és mint kiderül, begyulladt a torkuk. Várakozol a régimódi gyógyszertárban, amíg az ősöreg patikus kikeveri – vagy talán éppen feltalálja – az antibiotikumot, amitől a vasmacskás ágyneművel takart keskeny ágyról kihajolva mindegyik gyerek lázasan okádik a pettyezett, zománcos homárfazékba, amit a padlóra helyeztél közéjük. De valóban, ott vannak a strandok, a tavak, a hatalmas égbolt is. Minden.

– Azt hiszem, én megint ilyet veszek – Jamie fekete szörfös nadrágot tart a szabad kezében, amelyiket nem fogja a barátnője, Maya.

– Remek – felelem. Aztán Mayához fordulok: – Nagyon örülök, hogy te elcsomagoltad a fürdőruhádat. De nyugodtan válassz valamit, ha szeretnél.

– Nem kell semmi, köszönöm.

Maya, akárcsak Jamie és Willa, meg a fiatalok mindenütt, tökéletes emberpéldány.

[1] William Blake: A néger kisfiú (Fordította: Szabó Magda)