„Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem” – írja egy vallomásában Tamási Áron. Az anyaváros Székelyudvarhely szomszédságában, Farkaslakán 1897. szeptember 20-án a szilaj Tamási Dénes és a mosolygós arcú Fancsali Márta gyermekeként látta meg a napvilágot. Tizenhárom esztendős korában a bal tenyere súlyosan megsebesült, és mint mezei munkára alkalmatlan gyerek kezdhette meg iskoláit Székelyudvarhelyen, majd világháborús katonáskodása után Kolozsváron. Rövid amerikai tartózkodása (1923–25) alatt – a távolban és idegenben – talált rá költői-írói világára, mely egész életművét átszövi. „Megmozdult benne a székely lélek egész folklorisztikus mélysége, a magával hozott és gyermekkorában befogadott hagyomány, a székely humor, kedély, észjárás, a szavak fűzésének s a mondatok építésének esztétikai kedve, legfőképpen pedig népének emberi tartása” – jellemzi Tamási munkásságát Féja Géza, a barát és az első monográfia írója.
A Bajszerző nagyvilág (1926) című társadalomrajz, a Szűzmáriás királyfi (1928) és a Czímeresek (1931) című regényeivel egy időben írta első, klasszikus novelláit. Életművének egyik csúcspontjára 1933–34-ben jutott, mikor megjelent Ábel-trilógiája, máig legnépszerűbb regénye. Drámaírói pályája is ez idő tájt bontakozott ki. Görög klasszikusoktól tanulva, a XX. század avantgárd áramlatait is átszűrve magán, 1932-ben írta „székely népi játékát”, az Énekes madár című színművet, melyet a kolozsvári bemutató után a budapesti Nemzeti Színház is műsorára tűzött. A népi mesejáték után új drámával, más formai megoldásokkal és mondanivalóval lepte meg közönségét: a Tündöklő Jeromos (1936) az író emberi tartásának, humorának, költői bravúrjának is példája. A háború előtt még két színműve került színpadra: a Vitéz lélek (1941) és a Csalóka szivárvány (1942), új lehetőségeket mutatva fel a magyar drámairodalomban. A föld és az ég, az ember és a természet misztikus egységéről tervezett regénytrilógiából a Jégtörő Mátyás (1935) és a Ragyog egy csillag (1939) jelent meg. Tamási Áron ekkor már nemcsak az erdélyi, hanem az egyetemes magyar irodalom elismert és népszerű alkotója. 1939-ben adta ki Szülőföldem című művét, mely az Amerikából a falujába hazautazó író vallomása. Ez a könyv nemcsak a szülőföld szeretetéről, hanem a kisebbségi sorban élőkkel való sorsvállalásról is szól. A művet a háború után elhallgatták, második, hasonmás kiadása csak 1986-ban Baselban jelenhetett meg.
A háború utáni kultúrpolitika igyekezett elfeledtetni Tamási Áron publicisztikai munkásságát és közéleti tevékenységét is.
Tamási 1926-ban az Erdélyi Helikon alapító tagja. Előbb az Újság, majd az Ellenzék munkatársaként, 1933-tól a Brassói Lapok Tiszta beszéd című sorozatának írójaként az erdélyi kisebbségi állapotok szociografikus bemutatására törekedett. Politikai felfogása a népi írókéhoz állt közel, és az erdélyi történelmi sajátosságok alapján a kisebbségi sors fénytörésében nézte a szociális kérdéseket. A Vásárhelyi Találkozó (1937) szervezésében és írásos dokumentumainak elkészítésében meghatározó részt vállalt. Addigi publicisztikai írásait a Virrasztás (1943) című kötetben gyűjtette össze.
A II. világháború Budapestre sodorta. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1934-től), 1945–47 között az országgyűlés tiszteletbeli képviselője, 1948-ban kiszorult az irodalmi életből. Teljesen háttérbe állították. Az enyhülés kezdetét a Nagy Imre-kormánytól kapott Kossuth-díj (1954) jelzi. Megjelent négy éve kiadásra váró önéletrajzi műve, a Bölcső és Bagoly és történelmi regénye, a Hazai tükör. Tizenegy év távollét után először 1956 augusztusában látogathatott haza szülőföldjére. A forradalom első napjaiban nyilatkozata (Magyar fohász) hangzott el a rádióban, december 28-án pedig az Írószövetség taggyűlésén a magyar írók elvi nyilatkozataként felolvasta Gond és hitvallás című írását. 1957–58-ban többször tanúnak idézték, vallatták.
Két dráma, a Hegyi patak (1957) és a Boldog nyárfalevél (1960), valamint Szirom és Boly (1960) című, a Bukovinából áttelepített székelyek sorsáról szóló regénye készült el az utolsó években. Életműsorozata az olvasók szeretete és érdeklődése közepette nagy példányszámban jelent meg az 1960-as években. Halála előtt utolsó feleségének diktálta önéletrajzi remekét: „Ágotámnak, kedves madaramnak, szívből ajánlom ezt a Vadrózsa ága című könyvemet, melyet neki mondtam tollba, Áron, 1966. április 19.” A művet nem tudta befejezni, május 26-án érte a halál. Testét, kívánságára Farkaslakán, a templom mögötti két cserefa között helyezték örök nyugalomra.
Budapesten a XII. kerületi Alkotás utcában elhelyezett emléktáblán arra a magyar íróra emlékszik felirat, „akit Erdély adott a magyar irodalomnak”.
Fontosabb díjak, elismerések:
1929, 1930, 1933, 1943 – Baumgarten-díj
1940 – Corvin-koszorú
1954 – Kossuth-díj
Az életrajzot Ugrin Aranka írta. A szerző fényképét Keleti Éva készítette.
Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum
A szerző három kötetesre tervezett regényes életrajzának első kötete. 1949-ben írta.Egy emberi út kezdetének elbeszélése, mely egy falusi, székely házból indul. A könyv az első emlékezetes betegségtől a kiröppenésig, az elemi iskola végéig mutatja be hősét. A szülőföld mérhetetlen szeretete, a gyermekkor napfényes-árnyékos világa, művészetének titkos forrásai. Nyelvi fordulataiból, stílusából megismerhetjük a székely nép észjárását, lelkiségét, és összegezve kapjuk mindazt, amit a népköltészettől és az útra bocsátó közösségtől kapott. És íme itt a regényből egy részlet, melyet elolvasva reméljük, hogy többen is kedvet kapnak a mű elolvasásához: "Manapság már nemigen van olyan ember, akit a régi szokás szerint vándornak lehetne nevezni. Ha mégis volna, mutatóba egy legalább, vándorútjából az az egy sem hagyná ki Erdélyt bizonyosan. S nem is bánná meg, hogy kíváncsi volt odamenni, mert ritka földet s nem közönséges lakosságot ismerne meg. Bandukolhatna olyan országúton, melyet csodálatosra még a rómaiak építettek volt, aludhatnék olyan ősízű várhegyek tövében, vagy avatag és gyűrűs vadhelyeken, amelyek a hunokat és az avarokat is látták vala. Megtalálhatná Szent László nyomait és eleven hírét, elgondolkozva üldögélhetne omladék várfalakon, amelyeket szabadságunk védelmére emeltek volt szegény emberek."