Goda Gábor

Gimnazista korában jelent meg első s egyetlen verseskötete 1929-ben. Az érettségit követően alkalmi munkákból élt. Az újságírásba is belekóstolt, ám mivel nem találta meg egy interjúalanyát, a kor egyik ünnepelt színésznőjét, javasolták neki, keressen más elfoglaltságot. Ezt követően a Független Szemle könyvkiadóban dolgozott, volt lektor és fordító is, 1931-ben pedig a Porond című folyóiratot szerkesztette. Írói pályafutása - a rövid költői kitérőt követően - novellákkal folytatódott, amelyekből több az Újság című lapban is megjelent, s felkeltette a közönség figyelmét. 1936-ban adták ki a Levél a pokolból című elbeszéléskötetét, amelyre Nagy Lajos és Füst Milán is felfigyelt. Az ifjú szerzőről szóló írásaikban elismeréssel szóltak a Goda-novellákban megnyilatkozó kvalitásokról, a pesti polgári világ szociografikus részletezésű leírásáról, a finom és árnyalt lélekrajzról. Az 1930-as években több nagyobb lélegzetű prózai művet írt, amelyeket a világháború után átdolgozott és megjelentetett. A II. világháború éveiben (1939-1945) több alkalommal is munkaszolgálatra hívták be.

A világháború után közéleti szerepet vállalt, 1945-1950-ben Budapest kulturális ügyeinek vezetője, először főjegyző, majd kultúrtanácsos lett. 1956-1958-ban tagja volt az Irodalmi Tanácsnak, 1957-1959-ben pedig részt vett az Élet és Irodalom szerkesztésében is. 1958-ban egy évadon keresztül a Néphadsereg Színházának (a mai Vígszínház) igazgatója volt.

Novelláival, regényeivel, publicisztikai írásaival a háború utáni szocialista irodalom egyik jelentős alakja lett. Igazi urbánus író volt, műveinek fő színtere a pesti kispolgárság világa volt. Ezt ismerte leginkább, ha számára idegen területre tévedt, például az angyalföldi munkásokról szóló 1952-es kisregényében, a sematizmus közhelyeit valósította meg. Az 1950-es évek második felétől írott műveit is az erősen szatirikus, ironikus látásmód, a fanyar humor jellemezte.