Fóris Ágota

Fóris Ágota könyve hiánypótló abból a szempontból is, hogy egyrészt nyelvészek számára nyújt hasznos segítséget a tudományos kutatás módszertanához, kezdve a tudomány és a tudományos kutatás legfontosabb alapfogalmainak felvázolásától, az adatgyűjtés és -feldolgozás módszerein valamint a publikáció mint olyan formai és tartalmi kritériumainak ismertetésén át egész olyan témákig, mint tudomány és oktatás kapcsolata. A könyv azonban hasznos segédeszköz abban is, hogy megértsük tudomány és áltudomány viszonyát, s a különösképpen a nyelvészet kárára napjainkban - nem minden kormányzati hátszél nélkül - egyre inkább teret nyerő ostobaságok, sületlenségek és tudománytalanságok oly látványos elburjánzását. A könyvet olvasva ismételten kénytelenek vagyunk belátni s meg is kell ismételnünk, százszor, ezerszer: a nyelvtudomány is tudomány. S mint ilyen, komoly rendszerrel rendelkezik. A nyelvészetben, akár más tudományterületeken, a "tudományos gondolkodásnak szigorú logikai rendszere és szabályai vannak, az alapfogalmak és alapelvek, a tudományos gondolkodás elsajátítása mindenkire nézve kötelező, mert aki ezeket nem kezeli nagy magabiztossággal, az vitára, továbblépésre nem lesz képes." Ahogy Fóris Ágota nagyon helyesen és rendkívül közérthető szavakkal rámutat: "A nyelv mindenkié, mindenki beszél valamilyen nyelvet, ezért sokan érzik úgy, hogy kellő ismeretekkel is rendelkeznek a nyelvészet bizonyos kérdéseiről, és ezért joguk van arról véleményt formálni." Ha annak az állításnak az igazságtartalmával egyetértünk, hogy "Előfordul, hogy a tudomány művelői más, általuk nem művelt szakmai kérdésekben kellő megalapozottság nélkül is állást foglalnak", s hogy ez mekkora galibákat okozhat (pl. ha egy biológus vagy egy antropológus nyilatkozik nyelvészeti kérdésekben, egy történész nyilatkozik biokémiai vagy atomfizikai kérdésekben, egy nyelvész nyilatkozik informatikai kérdésekben), mekkora zűrzavar támadhat a fejekben, ha egy laikus (uram bocsá', egy laikus politikus!) nyilatkozik pl. nyelvészeti kérdésekben. Márpedig utcán járó-kelő vagy éppen államtitkárként megnyilatkozó, nyelvészetileg kellőképpen alulképzett polgártársaink közül nem kevesen veszik a bátorságot, s miután legalább egy nyelven (az anyanyelvükön) beszélnek, máris tudósnak érzik magukat a nyelvészet kérdéseiben, emiatt sületlenségek és ostobaságok áradatát szabadítják rá a világra. Nyilvánvalóan fizikai képtelenség, hogy az egyes tudományágak művelői is 100 %-ig naprakészek legyenek saját berkeikben s minden, a világon megjelenő vonatkozó szakirodalmat elolvassanak. Tomcsányi Pál azonban nem véletlenül írja Általános kutatás-módszertan c. könyvében: "A középkori szerzők szerint a kortársaik ugyan törpék, de ha az antik óriások vállára állak, azok mondanivalóját elemezve úgy távolabbra látnak. Eco megfogalmazása szerint ha az ember okos törpe, jobban jár, ha felugrik egy óriás vállára, akár egy közepesen megtermettére is, sőt még egy másik törpe is megteszi. Vagyis a szakirodalom ismerete és elemzése a minőségi munka feltétele." Akárhogy is van, a tudományos nyelvészet kárára terjed az nyelvészeti áltudomány. "Az áltudományosság terjedésének sokféle oka lehet. A tudomány gyors fejlődésének következtében az ismeretek gyors ütemben terjednek, de ezzel egy időben az ismeretlen fehér foltok is növekszenek. Ez a helyzet úgy vezethet az áltudományos szemlélet megerősödéséhez, hogy a tudomány művelői által kapacitás hiánya miatt meghagyott fehér foltok megválaszolatlan kérdéseit nem tudományos módszerekkel próbálják megválaszolni. A társadalom ismeretszintjének a tudományos ismeretek szintjének közelébe való kerülése hozzájárul az ismeretlen dolgok 'bátor', intuitív értelmezéséhez, bár a kutatáshoz szükséges tudományos és szervezeti feltételek hiányoznak." Egyet kell értenünk a könyv azon állításával, hogy "A sejtés, az intuíció, az okoskodás mind igen hasznosak a tudományos kutatásban. A probléma abban van, ha az egyes módszereket összekeverjük, vagy másnak tüntetjük fel, mint amik." Márpedig "Az áltudományos szemlélet elterjedése a társadalom működésében ártalmas, mivel a téves állítások bizonyos kérdések téves megítéléséhez vezetnek, felesleges vitákat váltanak ki, anyagi és erkölcsi károkat okoznak." Remélhetőleg azok, akik tudatlanságból és/vagy ostobaságból fakadóan álnyelvészkedő maszlaggal szórják tele környezetüket, elolvassák majd egyszer ezt a könyvet Fóris Ágota tollából, s akkor végre rájönnek, mekkora kárt okoznak közvetlen környezetükben is. A baj csak az, hogy az ilyen emberekre hatványozottan érvényes a mondás: ma Magyarországon mindenki csak ír, de senki nem olvas. Az ostobaság - akár a veszélyes következményekkel járó kutatások - kiirthatatlan. Az ellene folytatott harc sikerességének esélye nulla. Hogy mi magunk ne merüljünk el a bennünket minden oldalról körülvevő végtelen ostobaság fertőjében, Fóris Ágota idézetével élve "az egyetlen lehetőségünk a még több tudás."