Ez a hazám

Ez a hazám - jelenti ki, vágja a szemünkbe? - kesernyés fájdalommal a magyar valóságot föltérképező, diagnosztizáló könyvének címében Vödrös Attila szerkesztő, többszörös főszerkesztő, most éppen az Új Időknél - bár az idők rossz emlékezetűen régiek -, újságíró, közíró - ő valóban a közjóért ír -, de legfőképpen konzervatív magyar úr. Nemzetféltő, józan gondolkodását, amely mindig túllátott az éppen aktuális „mai korcsmán", a több mint ezeréves történelmünk ismeretén alapuló bátor, pontosabban rendületlen kiállását - utóbbit ez a könyv méltóan bizonyítja - igyekeztek és igyekeznek valami rosszízű szélsőségességnek minősíteni. Csak azért, hogy e gondolkodást, erkölcsi magatartást, amely soha nem hajolt meg tatárnak, töröknek, germánnak, orosznak, sem az arrogáns, identitászavarban szenvedő, ám abból igen jól élő „kiscsoportosoknak", ellehetetlenítsék, hiteltelenítsék. Merthogy aki ezt a maroknyi népet istápolja, útban van. Éppen azoknak, akik évtizedeken át ügyködtek azon, teszik ezt ma is lankadatlan elánnal, hogy ez a Haza ilyenné váljon, amilyen. Például lakhatatlanná. Innen az érzésünk a könyvcím olvastán: Ez a hazám. Mintha a kijelentő mód kérdőjelet is feltételezne. Hitetlenkedést: valóban ezzé lett, ezzé tették? Tehették? Igen. Írónk akkor született, illetve élte mindenre fogékony kiskorát, amikor a József Attila-i vers szerint bársony nesz helyett lefüggönyzött ávéhás gépkocsik suhantak meg- és feladott címre, és nem a jázminok tapsikoltak, hanem a megfélemlített-butított tömegek Rákosi elvtársnak, és mindez szerzőnk, Vödrös Attila életében, meg a miénkben is, csak a kezdet volt. A folytatás és a menetrend a könyv olvastán megtudható. Tény az is, a két háború közti József Attila-versre utalva: ismét hálnak az utcán, 1990 után is. Ennyit a társadalmi haladásról. Ott, ahol hazádnak rendületlenül tovább folyik a prostitúció, még így térül meg legjobban a „munkaerő ára". Természetesen már régen nem az ősi mesterség cégére alatt. Férfiak, nők, értelmiségiek és még sokan mások, pontosabban a létezéshez való viszony vált prostitúcióvá. Minden eladó, megvehető; fogyasztok, tehát vagyok. De hát mi ezen már átmentünk a deáki kiegyezés után és a múlt század legelején. Kik idézik vissza? No, és miként? Többek közt erre is rádöbbent a könyv, a szellemi „hímbalerinák" - hogy Nagy László pontos szavával éljek - világán túl is. Félő, ha ez így megy, mehet, vagyis engedjük tovább, egy egész nemzet válik cédává. Egy tál lencséért, vagy ami még veszélyesebb: Róbert bácsi ingyenleveséért. A haza nem eladó, félmillió ember számára eldorádó, a többieknek meg ingyenkonyha. Sem szellemileg, sem fiziológiailag. „Íme, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul írják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet." - írja József Attila tán utolsó versében keserűséggel és fájdalmas iróniával. Vödrös Attila így sem lelhette meg, ahogy József Attila a hazáját, mert azt a kommunizmus elvette tőle. Sőt, manapság már az anyaföld is veszélyben forog, idegeneknek törvényesen is elidegeníthető, melyből következik a kétség: valóban hibátlanul írják-é fölénk a nevünket. Az eltemetésekről már ne is beszéljünk, mivelhogy történelmi tény: a halott-temetésben nemigen vagyunk jók, de az élve temetésben annál inkább. Ez a könyv és általa Vödrös Attila arra biztat, hogy leljük meg az igazi hazát, de arra is mozgósít, hogy oly sok belenyugvás, sunyítás, gyávaság, árulás után ezért a hazáért tenni kell. Vagyis foglaljuk viszza, vagy teremtsük meg újra. Döbrentei Kornél