Tellúria

Vlagyimir Szorokin új regénye a szerző univerzumából már jól ismert elemekből építkezik. Csak éppen ezek az elemek most nem egy szorokinosan vad és meghökkentő történet díszletei, hanem maguk válnak foszereplővé. Az elbeszélés perspektívája ezúttal kitágul, sok-sok független nézőpontból látunk rá egy idegen, de mégis ismerős, taszító, egyszersmind vonzóan izgalmas világra, melyet kicsik és nagyok, partizánok és hercegek, zoomorfok és templomos lovagok, pónik és mamlovak, robotok és batyuzók, pravoszláv kommunisták és ácsok népesítenek be. Valamikor a 21. század közepén járunk. Európa ekkor már túl van egy muszlimokkal vívott háborún, egykori államai részben széttagolódtak, és az Orosz Föderáció is sok kis államalakulatra esett szét. Az Altaj-hegységben egy kicsiny köztársaság jött létre, amely a területén kitermelhető ritkaföldfém után a Tellúria nevet vette föl. A tellúr egy meghökkentő tudományos felfedezésnek köszönhetően ekkoriban már igazi kincs, melyből az ősi zoroasztriánusok receptje szerint tudatmódosító szögeket állítanak elő; kereskedelme a világ legtöbb államában szigorúan tilos. Az új termék felülmúl minden korábbi narkotikumot: az ember legbensőbb vágyait kelti életre, s a transzcendencia élményét nyújtó utazásban részesíti használóját. A regény ötven fejezete elképesztő fantáziával eleveníti meg ezt az egyszerre retrográd és hipermodern világot, amelyben járva lépten-nyomon az oroszországi és európai jelen politikai és kulturális eseményeire, tárgyaira ismerünk, amelyek sajátos fénytörésben, egy már-már feledésbe merült múlt szilánkjaiként jelennek meg. A jelenből elképzelt jövő és a jövőből láttatott jelen képei ismételten igazolják, hogy Szorokin nemcsak kiváló író és stiliszta, hanem valódi látnok, akinek a felszínen hihetetlen történetei ténylegesen a társadalmi-politikai folyamatok irányát fedik föl: a felbomlást és a széthullást, a hangsúlyok eltolódását vagy éppen megmaradását.