Lélek a rácsok mögött

Koravén gyermekkor, hányatott ifjúkor, küzdelmes férfikor ezt mérte a sors Vasvári Vilmosra. Attól kezdve, hogy kisdiákként kiszakadt a családi otthon oltalmából, elszántan kereste helyét a világban. Dacos volt és akaratos, ám mindig hitt a csodákban talán éppen e tulajdonságai tették alkalmassá arra, hogy tiszta szívvel és őszinte hittel részt vegyen az 1956-os forradalomban. A szabadságharc leverése után sokadmagával ő is elbukott, ám az ügyet sohasem érezte veszve. Börtönbüntetését azzal a meggyőződéssel töltötte le, hogy csak azt tette, amit a haza megkövetelt tőle.
A szabadulást követően ismét a küzdelem következett, de immár az egzisztenciális megmaradás kálváriája. A társadalom kivetettjeként a vasöntödében helyezkedett el, ám ő ebben a közegben is az igazat és a szépet kereste. S a kitartó keresés meghozta gyümölcsét. Az alulnézet perspektívájából egy új világot fedezett föl, és értékes, életre szóló emberi kapcsolatokra tett szert. A rendszerváltozás már nyugdíjasként, de cselekvőképessége és aktivitása teljében érte. Útja a Politikai Foglyok Országos Szövetségébe vezetett, mely szervezetben sok éves munka után 2000. óta tölti be az elnöki tisztet.
Vasvári Vilmos kötetbe rendezett írásai a forradalomról szólnak. Ám az események forgatagában is az embert keresi, aki a győzelem felemelő és a bukás vészterhes pillanataiban is ugyanaz marad: szereti a hazáját, kész az áldozatvállalásra, noha esendő és törékeny, mint vagyunk mindannyian.