Bár

Art várta, hogy befusson a lány, akit a Zanzibárban ismert meg két napja. Várta, de nem túl izgatottan. Egy ilyen bárkapcsolat eléggé kiszámítható ívű. Tíz évvel ezelőtt Art még tisztára takarította a lakást, virágot tett az ólomkristály vázába, s megpróbálta beszerezni az illető nő kedvenc italát, ha tudta. Ha nem, igyekezett kitalálni. Most hason feküdt a szőnyegen, s egy rondán gépelt kéziratot olvasott. Kortárs magyar író Art látásból ismerte, kötözködő mitugrász novellája volt, melyet holnap kell fölolvasnia a rádióban, húszezer forintért. Megéri. Bár a szövegtől tarkótájt fájni kezdett a feje. A kortárs magyar író végtelen párbeszédekben nyilvánult meg, két hőse mögé bújva. Minden megszólaláshoz szolgálatkészen odabiggyesztette: mondta Béla. mondta Bella. mondta Béla. mondta Bella. Istenem, ki a fene mondaná, ha összesen két szereplő van? Miért nem egyénítette őket inkább? Egy nő másképp fejezi ki magát, mint egy férfi, nem igaz? Hemingway jutott eszébe, aki a legritkább esetben jelöli a beszélőt. Ha mégis, könnyű a dolga: angolban van két ő, külön a férfinak és a nőnek, he és she. A magyarban is bevezethetnénk. Csak elhatározás dolga. Lehetne például ő és öe. Ő, a középkorú színművész várja, hogy öe, a szőke bárkapcsolat megérkezzék, s minél hamarább levetkőzzék. Hogy ez miért nem jut eszébe egy írónak?