Üvegsziget - Történelmi antológia - Carl Lutz és a budapesti cionisták mentőakciói 1944-ben

Mire végeztünk, félig ájultan merültem volna álomba a kis irodaszoba priccsén. Gács Teri, a mindig éber WIZO-asszony a lábamnál fogva felrángatott, és szelíd, könyörgő hangon még egy Schutzpasst kért egy elkésve érkezett varrónő számára. Félig még kábultan valami szörnyű gorombaságot akartam szegény Gács Teri fejéhez vagdosni, mikor megpillantottam mellette a csapzott, csuromvizesre ázott, kendőbe bugyolált asszonyt, aki valahonnan a kültelekről csak most ért a Vadász utcába. Gács Teri kezében égő gyertya volt, azzal indultunk el hárman az alvó embereket kerülgetve, botorkálva a nagytermen keresztül, megkeresni az egyik titkos szekrény mélyén azt a dossziét, amelyben 5-6 tartalék Schutzpasst tartogattunk a legnehezebb és legsürgősebb esetekre számítva. Lebotorkáltunk a földszintre. Ott egy sebtiben előkerített írógépen a nevet a megváltó Schutzpassba belepötyögettük. Gács Teri, a soha nem lankadó és soha nem fáradt jótét lélek, miközben az okmányt az asszony kezébe nyomta, hozzátett néhány jókívánságot is, és a lelkére kötötte, hogy vigyázzon magára a hajnali utcákon... Soha nem felejtem el azokat a hálás, megkínzott szemeket, amelyekkel ez a szerencsétlen asszony ránk nézett. És soha még olyan hálás embernek nem voltam, mint Gács Terinek ebben a pillanatban.