Utolsó nyár Primerolban

Másnap az állomás bougainvillea-bokra mellett vártam a tízórai
Micheline-re, ami Tillie-t is elvitte. Hajadonfőtt, a
legviseltesebb öltönyömben, kezemben a kis fekete bőrönddel
egy voltam a mozgósítottak közül. A világos vonatfülkében halálos
csendben ült a sok barnára sült, fényes, fekete hajú fiatalember.
Nekem is szorítottak helyet. Lenyújtottam a kezem, Louve a peronon állva
megcsókolta, gyönyörű szemében könnyek csillogtak. Elindultunk. Louve a
kezemet szorongatva futott még pár lépésnyit. Aztán felharsant a Micheline
furán vidám kürthangja, és eltűnt a bougainvillea lila virága.

Robert Merle több mint fél évszázadon keresztül titokban tartott, legelső
irodalmi alkotásáról sokmilliós olvasótábora 2004-ben bekövetkezett haláláig mit sem tudhatott.

A megkapó atmoszférájú kisregény a háború, a német hadifogság poklából
visszatekintő, irodalmi igényű visszaemlékezés a máris messzi múltba hulló
utolsó békeév, 1939 baljóslatúságában is nagyszerű nyarára. A későbbi nagy
Merle-regények alaphelyzete ez: a személyt pusztán eszközévé tárgyiasítani akaró
történelem, és a vele való egyenlőtlen küzdelemben őrlődő edződő ember meséje.