Az orosz irodalom kincsesháza

A XIX. század elején új versenyző jelent meg a világirodalom terén. A világ egyik leghatalmasabb országának irodalma, azé az országé, melyet a külföld még kevéssé, csak felületes útleírásokból ismert. Ezek az útleírások bővelkedtek kuriózumokban, amelyek részben költöttek, részben túlzottak voltak, de lényegükben megmutatták azt, hogy ennek az országnak a társadalma a nyugat-európai sablonoktól eltérő, különleges társadalmi formák és életviszonyok között él. A zsarnoki önkényuralom sehol nem nehezedett már úgy rá az ország lakosságára, mint itt, ahol még a feudális jobbágyi rabszolgaság a maga középkori formájában állott fönn. Százmillió ember nyögte e hatalmas birodalomban a szolgaság jármát s az arisztokraták és a nemesek néhány tízezre korlátlanul uralkodott, bőségben és pompában élt a földet túró milliók verejtékes munkájának gyümölcséből. A cári önkényuralom és a feudális társadalmi rend biztosítottnak látszott, az urak gondtalanul éltek, mert a központi hatalom gondoskodott arról, hogy a nép állati tudatlanságban maradjon és ne mozdulhasson el attól a rögtől, amelyhez balvégzete születésekor kötötte.

Ebbe az országba nyugatról alig látott be a világ. Azok az útleírások, amelyek megjelentek róla, csak fokozták a sötétséget, mint az országúton ismeretlen tájon robogó kocsi lámpája, mely utasai számára csak pillanatokra világítja meg az útmelletti fákat, mérföldköveket és földeket.

A XIX. század nagy orosz íróinak kellett jönniök, hogy megmutassák önmaguknak és a külföldnek is az orosz nép sajátságos lelkét és a cári Oroszország különös állapotait.