Ördögfing

Már nem tudom, hogy mikor íratott be apám, Guillaume Villon úr a párizsi Sorbonne egyetemre. Szerette volna, hogy én legyek Párizs egyik legelőkelőbb és legbölcsebb embere. A tudomány érdekelt, az előkelősködés nem. Ha visszanézek az életemben eddig megtörtént dolgokra, szerencsésnek érezhetem magam.Villon úr négy vagy öt éve, már magam se tudom az időpontot, vitt magával anyám, Madame Des Loges házából, azzal a céllal, hogy olyan férfiút farag belőlem, mint amilyen ő is. Nem bántam, hogy elhozott onnan. Szerettem az anyámat, de éhezni és fázni nem szeretek. Guillaume de Villon úr házában pedig nyoma se volt az éhínségnek és a hidegnek. Viszont rengeteg bölcs emberrel találkoztam, akiktől sokat tanultam. Nagyra tudtam volna értékelni, ha nem csak a tudásukkal, hanem anyagi javakkal is támogatnának, de magától ez egyiknek se jutott volna eszébe. Én pedig nem vagyok se olyan pofátlan, se olyan bolond, hogy kérjek tőlük. Később kiraboltam őket néhány barátommal. Ez volt a legegyszerűbb lépés a gazdagsághoz. Igaz, a pénzt mindig italra és utcalányokra költöttük el, de legalább jól éreztük magunkat. Az egyetem rektora előtt feszélyezve éreztem magam. Mindenki azt mondta, a Sorbonne egyetemen ez az ember maga a törvény. -Hogy hívják a fiút, Villon úr? -Francois. Francois Montcorbier. De a városban sokan Francois Villonnak nevezik. Nem értem, miért. Az utolsó mondatot a büszke apa mosolyával mondta. Párizsban tizennyolcezer diák tanult ekkor és én rengeteg barátot szereztem közülük. Volt olyan, akivel évtizedekig együtt csavarogtunk, amíg fel nem akasztották, és volt olyan, akit fiatalon elvitt a pestis. Ez a regény az ő történetük.