Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről

Ezeket az írásokat csakugyan mind kitaláltam. Kis adataim voltak hozzájuk a hirlapokból s nagy emlékeim is voltak. Mert a londoni pályaudvarokon s a Marne mentén a virágos réteken és a champagnei szőllőföldeken is gyakran megfordultam hajdan, magányos fiatal ember és nosztalgiás vándor aki voltam. És az összes szélmalmokat ismertem Ypernben. Csak épen a fegyveres áradatot kellett hozzájuk képzelni és berakni ágyukkal és holt lovakkal e régi szép idők minden tájképeit. És a vért, a tüzeket, a füzeket, a varjakat és a sarakat kellett elképzelni e letaposott akvarellekben s hozzájuk muzsikálni a csaták nagy szelét minden ritmusokban és azzal a szomorú emberrel, aki megindul föllelkesülve, tömegestül, seregestül meghalni, egy halhatatlan hazáért. És még csak egy angol újságírót kellett kimetszeni egy oldalbordámból, lehetőleg egy igen finom embert, egy igen elegáns embert, aki azon fölül költő is tud lenni, sőt festő is, sőt zenész is és aki fölkinzottan e szaturnáliákban, gyönyörüen fölérez és följegyez mindent, amellett hogy el van keseredve. És aki mindent fölülmúl háborus írásban. És aki mindenkit fölülmúl művészi szenzibilitásban. Más nem is kellett.