A Kont-eset

,,...A tizenhatodik ükunokája!... Az őrült mániája mind mulatságosabb körvonalakban bontakozott ki a társaság szemében. Mert hogy valaki egy élő ember tizenhatodik ősének képzelje magát: az már olyan perverzitása még a beteg agyvelőnek is, amilyet a legugrósabb képzelőtehetség is alig tudna kitalálni.- Egyszóval uraságod egy ős - ugratta a bolondot a vérszemet kapott Szentmarjay.- Természetes, hogy az vagyok. Mi egyéb lennék?- És ha szabad kérdeznem, kinek az őse?Az idegen ember megcsóválta fejét.- Hát annyira oda vagy, fiacskám, hogy már azt is elfelejtetted, miszerint az ember csak a saját utódjának lehet az őse!- Azt tudom - kedélyeskedett a gróf -, csak a nevét nem tudom, nevet kérünk.- Hüm - s hümmögött a bolond -, akkora lurkó lenne az ükunokám: lóvá tette volna az üköregapját!... Azt mondta nekem - fordult méltatlankodva a társaság felé -, hogy az egész nemzet nevében és megbízásából szólít a földre. Hogy mindnyájan vártok rám; veszélyben a haza, rántsam ki valahogy a pácból, amibe belesavanyították a király lelketlen tanácsosai... Becsapott volna a lókötő, senki se várt rám, csak a maga nevében csalt le?Az urak hovatovább egész hozzászoktak, mondhatni: hozzákedélyesedtek a furcsa, s nyilván ártalmatlan őrülthöz. Nem is igen bánták, hogy késnek a mentők.- Nevet kérünk - ösztökélte újból Szentmarjay -, azzal még mindig adós nekünk uraságod.- Nem tudom - elégítette ki a bolond az általános kíváncsiságot -, nem tudom, ismeritek-e az ükunokámat. Héderi Kont Gábor a neve."