Virágos finn otthonok

Részlet a könyvből:

Erdélyben

A sötétséget mindig el szerettem volna hessegetni a falu felől.
Ki-ki a saját gyermekkori körülményeit tartja a zsinórmértéknek, a világrendnek. Kisvárosi gyermek lévén, asszony koromban sem értettem meg, hogy a sötétség beálltával miért nem gyúlnak fel a falu házsorai között a lámpák.
Ha kiléptem az utcára, beleütköztem az áthatolhatatlan sötétségbe, mint egy fekete falba. Azóta sem tudok megszabadulni az érzéstől, hogy csak akarnunk kellene, minden gondolatunkkal akarni s az egyszerű, tartós huzalok elérhetnének a tanyákig. Ami városon beidegzett, kicsi mozdulat, a kapcsoló felkattintása, milyen szertartásos, gyerekes öröm a vályogfalu házban, - emlékezés a bibliára, a teremtésre: és lőn világosság".
Hiszen segítettünk magunkon a sötétségben is. Ha nem világított a hold s még a csillagok előtt is alacsony esőfelhők gomolyogtak, lámpással kezünkben imbolyogtunk át a zörgő kukoricáson, a falubéli másik birtokos famíliához. Patakárkon átfektetett pallón is billegtünk a kert végében, okvetlenül kellett tehát a lámpás. Mert különben akárhova eltaláltunk az ismerős ösvényeken, a vigasztalan sötétséghez is hozzáedződik a szem.
A házakból is szivárgott több-kevesebb fénysugár, aszerint, hogy barátságos polgári petróleumlámpára, pislogó mécsesre, vagy soványka gyertyaszálra telt a bennlakóknak. A Pesten hivalkodó villanybetűk és fényfigurák füzéréből idevarázsolt egy-két körte királyi fényűzésnek tetszett volna.