Kik örülnek az orgonáknak?

Simor András új versei kettős fénytörésben mutatják be a hetvenes-nyolcvanas évek társadalmi valóságából fakadó költői dilemmát, illetve a mindenkori ember mítoszteremtő képzelete mögött álló valóságos lét- és tudatproblémákat, erkölcsi kétségeket és kötelességeket. Költői szemlélete szerencsésen átvészelte a mindennapok nyűgéből következő kiábrándulás, illúzióvesztés és hiábavalóság-képzet nehéz szakaszát, új műveiben a józan mérlegelés, eszméihez és eszményeihez való ragaszkodás, a humánus elkötelezettség alapvetően meghatározó. Elégikus hangú vagy élesen kritikus és gyakran közéleti tárgyú versei mellett meglepően eredetiek a kulturális vagy történelmi élményekből, hatásokból eredeztethető költeményei, amelyek emelkedetten és rendkívül összetetten szólnak sorsdöntő emberi helyzetek kétségeiről és reményeiről.