Presser könyve 2.

A nyugalom a legszebb ajándék

Lapozzon bele a könyvbe vagy hallgasson meg belőle egy részletet a szerző előadásában!

Hallgasson bele további könyvekbe!

Fábián Janka: Az Anna-bál szerelmesei (részlet)
Libri Könyvkiadó Kft, 2021

A nagy nap reggelén, amikor Festetics László gróf híres gályája, a Phoenix megérkezett Keszthelyről, Ilka a szokásosnál jóval több időt töltött a szobájában a fésülködőasztalka tükre előtt. Sehogyan sem boldogult a hajával, és egyre dühösebben bontotta szét a fésűvel a frizurákat, amelyeket az egyik, Tinitől kölcsönkapott párizsi divatlap rajzai alapján próbált magának kreálni. Ám a végeredmény sehogyan sem akart hasonlítani a képeken látottakra. Végül feladta a hiábavaló küzdelmet, és a haját egyszerű kontyba csavarva a kalapja alá gyömöszölte, majd oldalt két tincset kihúzott a füle mellé.

A ruhával nem vacakolt ennyit - az egyik kedvencét, a fehér muszlinruháját vette fel, ami a habkönnyű kelme ellenére sem volt áttetsző, ugyanis az anyag több rétegben omlott alá a derekáról. Mégis kellemes nyári viselet volt, egyúttal elegáns és visszafogott, még ha kissé ódivatú is, amire egy alkalommal Tini hívta fel a figyelmét.

Mikor felállva még egyszer végignézett magán, elégedetten biccentett - összességében elfogadható látványt nyújtott, és úgy ítélte meg, hogy nyugodtan megjelenhet Horváthék szalonjában, ahová - sok egyéb vendéggel együtt - hivatalos volt.

Erzsi néni is megerősítette ebben a véleményében, ugyanis amikor meglátta, elismerőn csettintett.

-  Drága Ilka kisasszony, hogy maga milyen szép ma! Egyre jobban hasonlít az...

-  Az édesanyámra - fejezte be helyette a lány, majd égnek emelte a szemét. - Pedig ez nem igaz. Külsőleg talán igen, de egyébként... Hagyjuk is! - legyintett. - Elég, ha megdicsér, Erzsi néni, nem kell folyton őhozzá hasonlítgatni.

- Jól van, értem - mormolta a szakácsnő kissé leforrázva. - Én azt hittem, örül neki... de most már induljon, ha nem akar elkésni.

-  Apus nem jön? - kérdezte Ilka némi habozás után. Ő Tiniékhez ugyan nem volt hivatalos, de a lány biztos volt benne, hogy a nagy eseményt ő sem fogja kihagyni.

- Azt mondta, majd később megy. Majd Sándor visszafordul érte a kocsival.

Ilka erre nem szólt semmit. Apus a kínos beszélgetésük óta láthatóan kerülte, ő pedig ezt nem bánta különösebben, még akkor sem, ha ilyenkor sajgott a szíve, és hiányzott neki az a bizalmas, évődő viszony, ami azelőtt magától értetődő volt köztük.

De Apus helyettem inkább Kemenesnét választotta - gondolta a lány dacosan, majd megvonta a vállát, lesietett a lépcsőn, és beszállt a kocsiba, ami már várta őt a feljárónál.

A Horváth-házban még a szokásosnál is nagyobb volt a nyüzsgés, és Ilka a tömegben alig találta meg a barátnőjét. Végül észrevette Tinit, legyezővel a kezében, a legutolsó divat szerint készült, fodros szegélyű, buggyos ujjú és hófehér vállát szabadon hagyó ruhában. Nyomban elindult felé, de ekkor meglátta, hogy nincs egyedül. Egy magas, barna hajú, komoly arcú ifjúval beszélgetett, és kacéran nevetgélt, arcát félig a legyező mögé rejtve. Ilka nem tudta, mitévő legyen... nem akarta őket megzavarni, Tinin és a szülein kívül azonban nem ismert itt senkit. Legalábbis első látásra úgy tűnt... zavartan toporgott egy helyben, és a kisebb-nagyobb csoportokba verődött vendégekkel teli, zsibongó teremben nézelődve. Ám ekkor végre Tini is észrevette őt, és már messziről integetett üdvözlésül.

-  Ilka, édesem, de jó, hogy végre itt vagy. Már alig vártalak... ha hiszed, ha nem, rólad beszélgettünk. Igaz? - fordult a mellette álló fiatalemberhez, aki meghajolt az ismeretlen, divatjamúlt ruhát viselő, ám igen bájos leány előtt. - Bemutatom neked Zsiga unokabátyámat.

-  Szentgyörgyi Zsigmond - hajolt meg ismét a fiú, majd lehajolt, és kezet csókolt. Ilka elpirult.

-  Györöky Ilona - rebegte megilletődötten. Tini unokabátyja ugyanis olyan alaposan végigmérte tetőtől talpig, mintha csak egy felkínált portékát gusztált volna. Mégis... a kissé tolakodó tekintete ellenére Ilka igen rokonszenvesnek találta Zsigát. Közben mintha gombócot érzett volna a torkában, és ha akart volna, akkor sem tud megszólalni. De nem is jutott eszébe semmi... Szerencsére Tini a segítségére sietett.

-  Nemsokára befut a hajó - Ilkába karolt. - Innen, a mi ablakainkból csodás kilátás nyílik a tóra, nem kell hát odalent a parton tülekednünk, így is mindent jól fogunk látni. Remélem, értékelitek, hogy ilyen kiváltságos helyzetben vagytok!

-  Ennél nagyobb kiváltságban csak magán a hajón lehetne részünk - jegyezte meg Zsigmond. - Vagy azon az emelvényen, amit a nádor családjának és az ő vendégeiknek ácsoltak.

- Áh - Tini legyintett -, azoknál nekünk jobb helyünk lesz, ne aggódj!

Odaléptek az egyik ablakhoz, amit minden jel szerint direkt a kisasszonynak tartottak fenn - Ilka és Zsigmond még éppen odafértek, bár a fiú már csak a két lány mögé állhatott, de mivel egy fejjel magasabb volt mindkettőjüknél, könnyedén kilátott fölöttük.

A parton összegyűlt tömeg ekkor mozgolódni és morajlani kezdett, és a következő pillanatban a tihanyi öbölben fel is tűnt a pompás Phoenix, Festetics gályája. A roppant úszóalkalmatosságot még egy fedett gondola és két kisebb sajka is követte, mind magyar színekkel fellobogózva. Ilka ugyan valóban többször látta már a Phoenixet, így a méretei nem lepték meg, mégis, ahogyan a méltóságteljes hajó lassan befutott a füredi kikötőbe, őt is lenyűgözte a páratlan látvány.

Ám egyszer csak úgy érezte, mintha a ház és maga a föld is megremegett volna a talpa alatt. Ösztönösen megragadta az ablakpárkányt, majd a gyomrára szorította a kezét, ami szintén beleremegett a morajlásba.

- Ágyúznak - mondta Zsiga leplezetlen lelkesedéssel, és Ilka csak arra tudott gondolni, vajon a fiúk és a férfiak miért rajonganak annyira a fegyverekért... és vajon most mi a csudáért kell lövöldözni. Megsüketül az ember!

Ám ez még csak a kezdet volt. A hajó ágyúinak a partról újabb lövések válaszoltak.

-  Ezek pedig mozsarak - mutatott Zsiga a közelben felállított ágyúkra.

-  Ó, az pedig ott Fülöp József uram, az egyik szomszédunk. Ő vezényli a tüzéreket - mutatott rá Tini. - A veszprémi postamester. Ezek az ő mozsarai?

-  A postamesternek ilyen arzenálja van? - érdeklődött Zsigmond kissé előrehajolva, hogy a válla Ilkáét súrolta. Ő ezt észre sem vette, de a lány egész teste beleborzongott. Közben a roppant gálya egyre közeledett a parthoz, ahol az ott várakozók izgalma is fokozódott. Mikor már csaknem lehorgonyoztak, jól látszott, hogy Festetics matrózai milyen fess egyenruhában feszítenek. Egyforma sötétkék hosszúnadrágot viseltek, piros dolmányt és süveget. Mikor a bámészkodók meglátták őket, valaki tapsolni és éljenezni kezdett, és pillanatokon belül a többiek is csatlakoztak az ovációhoz. Ezen senki sem csodálkozott; a hajók érkezése ugyanis olyan volt, mint egy tökéletesen megkomponált előadás.

A partraszállás után a gróf és a kísérete elsőként a nádort és a családját köszöntötte. Ilka ekkor meglátta az édesapját, aki József nádor emelvényének a közelében állt, egy másik környékbeli birtokos, Szűcs László társaságában. Az emelvényen, a nádor oldalán a fürdőtelepen nyaraló mágnások, Orczyék, Koháryék, Eszterházyék foglaltak helyet, körös-körül, a parton pedig régen nem látott hatalmas tömeg gyűlt össze a látványosságra. Volt is mit nézni! Kikötése előtt a Phoenix háromszor is megfordult, miközben végig dörögtek az ágyúi. A part közelében a matrózok vasmacskát eresztettek a tóba, majd a gálya előkelő utasai, Festetics gróf és a kíséretében lévő hahóti apát átszálltak az egyik sajkába, amelyben aztán végül partot értek, a tömeg hangos éljenzése közepette. A gróf azonnal József nádorhoz sietett, hogy mindenekelőtt őt köszöntse. Ilka ekkor hátralépett az ablaktól, és Tini is követte a példáját.

- Hát ez csodálatos volt! - lelkendezett. - Te nem úgy találtad? - kérdezte a barátnőjét.

-  Dehogynem - Ilka elfintorította az orrát. - De mi a csudának kellett ennyit lövöldözni? A bal fülem be is dugult - megrázta a fejét, mintha víz került volna a fülébe, és attól szeretne megszabadulni. - Hiába - sóhajtott. - Úgy tűnik, egy darabig részben süket leszek.

- Szerintem remek ötlet volt - nevetett Zsiga. - A gróf megadta a módját ennek a behajózásnak, az már szent igaz. De úgy láttam, az összegyűlt közönségnek is tetszett.

- Az lehet... - Ilka a fiúra mosolygott. - Én mindenesetre lemondtam volna róla.

- Jól van, ebben úgysem fogunk egyetérteni - szólt közbe Tini, aki minden alkalommal igyekezett elkerülni a békétlenséget. - Most már menjünk... az ebédlőben terített asztal vár minket. Ilka, oda már édesapád is hivatalos, és hacsak a nádor nem hívta meg őt is, remélem, hogy eljön.

-  Nem hiszem, hogy a nádor meghívta... gondolom, azok vesznek részt a fogadásán, akik mellette voltak az emelvényen - mondta Ilka, majd még hozzátette: - Mi, Györökyek csak itt, helyben számítunk potentátnak, de a nyári hónapokban még itt sem. Ilyenkor ugyanis ide rajzik az ország leghatalmasabb családjainak színe-java. Ahogy az imént láthatták is - Zsigára pillantott, aki csodálkozva bámult rá.

Bödőcs Tibor: Mulat a Manézs (részlet)
Helikon Kiadó, 2021

...ha lenne tengerünk, annak szeszélyei lennének, moraja, kosza, mocska, lucska, fénye s hullámzó kedélye. Mást jelent egy országnak, ha van, mást, ha volt, és mást, ha nincs tengere. Jaj, elkobzott tengereink fantomfájdalma, nem szűnsz, miért?

Ó, tenger! Fényt adnál. (Vakítót, pislát, tompát, haloványt.) Köd ülne meg. Ringatnál, elnyelnél, mint az idő, mélyedre süllyedne a múlt; kikelne belőled a jövő. Festői lennél és megfesthetetlen. A part zsörtös, zsémbes, szeles, csábító, haragvó, hízelgő, megunhatatlan felesége lennél, tenger! A szárazföld változását nem, de a te változásodat érzékelhetné a halandó is, mert gyorsan változó lennél, tenger. Mélyednek ajándékai eledelünk, felszíned csillogása kedvünk tükre lenne. Segítő anyánk. Kalandra hívó szeretőnk lennél. Tenger.

Ha lenne tengerünk, lennének matrózaink, tetovált (szigony, hableány, rum), vén tengeri medvéink (falábak, műkezek). Matrózfeleségek, kik búsan várnák haza embereiket, idegen föld matrózai, kiket szomorúan várnának haza feleségeik. Lenne matrózlázadás nyílt tengeren. ("Hulla a fedélzeten! Kolera?") Mindig lenne valaki, aki először látná meg: Föld, föld! Hullámok. Ostor- és gyíknyelvhullámok. Hullámverés zenéje. Tengerbe temetkezés.

Szirtek, szirtfokok, a legádázabb viharokkal is dacolók. Sziklák, víz ostromolta sziklák. Ott az a szikla olyan lenne, mint egy csecsemő. ("Hol? Melyik? Ja, tényleg!") A sziklák közt halk kotyogás. Szelídítetlen partok. Mólók, lagúnák (ha délen), s fj ordok (ha északon). Felségvizeink. Tápláló vízrendszereink, deltavidékünk.

Hajók, hajógyárak, -naplók, -kapitányok, -katasztrófák és -roncsok a fenéken. (Beragadna a kajüt ajtaja, a búvár rángatná, hiába. Csigák, moszatok lepnék el a hajó ebédlőjét, polipok a zongorát, algák a ködkürtöt.) Hajómúzeum. ("Az ott a tat, az meg a horgony." "Melyik?" "Az." "Az ugyanaz, mint a vasmacska?" "Őőőő, igen.") A múzeumban karavellák, gőzhajók, fregattok, regatták, katamaránok, gályák, tank-, kotró-, vontató-, tartály-, séta- és jégtörő hajók, bárkák, sajkák, dereglyék, dzsunkák, tutajok makettjei.

Lennének napszítta halászaink, halászatunk (hálóval, bottal, kézzel, dinamittal), halászfalvaink. Túlhalászók és tengervédők, halpártiak és haltagadók. Lenne, aki nem tanult volna meg úszni, pedig ott lakott a tenger mellett. Mégsem tanult (volna) meg.

Ha lenne tengerünk, egy apuka épp elmagyarázná a parton, mi az a korall. És egyszer biztosan megkérdezné minden gyerek az életben: mekkora egy tengeri mérföld? És még azt, hogy a tengeri csomó az mennyi? ("Szél van, vedd fel a sapkád!") A tenger szeles lenne.

Ha lenne tengerünk, lennének dokkjaink, világítótornyok, kikötők, öblök, part menti föveny, zátonyok, vijjogó sirályok ott fent, hordalék ott lent, vitorlák a távolban, sólepárló üzemek a közelben, partra sodródott vízihulla ("férfi, középkorú, átlagos testalkatú, itt fekszik, nem mozdul, nincs mit tenni"), cápatámadások ("az idei nyár sem múlt el", "elevenen falta fel", "a maradványokból nem tudták azonosítani", "ugyan, kókuszdióhullásban többen halnak meg"), egy elhullt kárókatona, és gyerekek, kiknek kiabálnák a felvigyázóik, hogy nem szabad fogdosni! Fujj! Nem szabad!

A tengernek sokféle illata s áramlata lenne. Úszkálnának benne szardellák, makrélák, medúzák, márnák, murénák, ráják, piráják, polipok, szivacsok, remete-, tarisznyás és harlekin-sáskarákok; palackorrú delfinek szökkennének fel a magasba, s törnék össze visszazuhanva, mint tükröt, a tengert (sajnálnánk a delfint, ha a hal megmenekülne a szájából?), lennének békaszőlőfélék, planktonok, krillek, hordócsigák, sonkakagylók, esernyő- és tölcsérmoszatok, osztrigafarkas, birkafejű ajakos halak, guanókormoránok, kérges és persze álcserepes teknősök. Lenne egy bálnánk, melyet már évek óta nem láttunk volna. Pedig régen ott volt, felbukott a vízből, lebukott, újra csak felbukott, homlokából gejzírezte (volna) a tengert.

Ha lenne tengerünk, nem lennének erdeink, mert kivágtuk volna azokat a hajóinkhoz, s így évszázados fáink elúsztanak volna a nagy vizeken messze, tájunk ettől (lenne) kopár, de nincs tengerünk, vannak erdeink (csupa klorofillrobbanás erdeink), fáink (fáink törzsén taplógombáink), bokraink (bokraink alján bürök, páfrány, csalán).

Ha lenne tengerünk, arról dalok szólnának, ahhoz flotta dukálna (szél röptette armadánk: hadihajóink garmadája), távlatok, apályok és dagályok. Füstöt bodorító, asztmás kis gőzösök borzolnák a felszínt. A tenger nem állna meg a küszöbön. Felhullámzana a konyhapultra, a hűtőbe, a receptekbe (tenger fuvallatával érlelt sonka!), az étlapra, a festményekre, a regényekbe.

Ha lenne tengerünk, költőink a lányok szemét a tengerhez hasonlítanák. Építészeink, szobrászaink képzelete hullámosabb formákat szülne. (Szobrokon a szakáll hulláma, épületeken a párkányzat íve lennél, tenger.) Lenne egy írónk, ki eljátszana a gondolattal, milyen lenne, ha nem lenne tengerünk. (Ha lenne tengerünk.)

És felemelkedne, mint aligátor, egy tengeralattjáró, és lesüllyedne, és csak mi látnánk, de húsz év múlva kiderülne abban a part menti kis lokálban, hogy az a lány is látta, akihez az előbb cidrizve, de reménykedve odaléptünk. De nincs tengerünk, mi üvegcsében víz, üres kagylóban zúgás lehetne. És ahogy a part felé tartanánk, elő-előbukkanna, eltűnne, újból előbukkanna, igen: a tenger!

Hínár a tenger alján, lobogó hínár, mint földbe ásott leányok haja. Tengerifűmezők. Víz alatti moszaterdők. ("Tudták, hogy ötvenméteresre is megnőhetnek?") Nappal bíbor-, rubin-, abszint-, türkiz-, epe-, béka-, éjjel tinta-, ólom-, higany-, káff é-, kakaó- és vörösborszínű lennél. Tenger.

A nyílt vízen vihar ütne ki, és mi még életünkben olyan halálfélelmet nem éreztünk volna, mint amit akkor éreztünk, és a hajónkból csak ez a két deszka maradt volna, itt, ni, a bár falára kitéve (a parton nyitottunk volna egy bárt), ezekkel a deszkákkal menekültünk meg, ezeken a deszkákon úsztunk volna ki a szárazra, és még most is, akkor, ott, felállna a hátunkon a szőr, ahogy ki tudja, hányadszor elmesélnénk, hogy volt. Ha lenne tengerünk.

De nincs.

Ettől még mézesen fénylenek a Haza zord, zimankós bércei, völgyei, szurdokai, zúgó-zubogó patakjai, zuhogói, bő vizű és (vagy) kiszáradt medrű folyamai, folyamainak mocsarai, mocsarainak kigőzölgései, gázlói, árnyas csermelyei, sásos árkai, nádasai (hol káka nő), békés lankái, sáncai, rézsűi, vér áztatta rögei, erdei, kövér legelőinek bozótjai, susnyásai, zsombékjai és rekettyései, hímes mezei, mezeinek vadjai, ligetei és ligeteinek madarai. Ettől még aranylón hajladoznak kalászai (és harasztjai): csak tengere nem hullámzik. Ez van, de tengerünk nincs. Ez az egyszeregy.

Böjte Csaba - Csender LeventeBöjte Csaba füveskönyve 2. (részlet)
Helikon Kiadó, 2021

Az lesz a tiéd, amit másnak odaadsz

Amit magadra költesz, az lehet a tiéd, de biztos, hogy a rozsda vagy a moly megemészti, és előbb-utóbb a kukába kerül. Az, amit másnak ajándékozol nagylelkűen, vagy másra költesz szeretetből, jóságból, a becsületes munkából, megmarad az örök életre, mert azt Jézus Krisztusnak adtad, és ő egész biztos, hogy nem marad senkinek adósa. Ha egy pohár vizet adsz, akár a legkisebbnek is, a neved bele lesz írva az örök élet könyvébe. Ha nagylelkűen szeretni tudsz, akkor vagy igazán szabad, dobd bele magad az irgalmas szeretet tengerébe.
Jézus mondta, hogy „az aratnivaló sok, de a munkás kevés”. (Mt 9:37) Legyen életünk első 20-30 éve a kibontakozás, növekedés, a világ megismerésének az ideje, a következő 20-30 év az önmagad megvalósításának, a benned lévő értékek felszínre hozásának az ideje, az utolsó 30 évet nagylelkűen ajándékozd oda az irgalmas felebaráti szeretetnek. Életedben legyen meg a jócselekedeteknek, az imádságnak, a bűnbánatnak is az ideje.
Van, aki ifjú korban, mások - akárcsak én - felnőttként jelentkeznek szerzetesi közösségbe. Ez járható út. Albert Schweitzer 50 év körül járt, mire elvégezte az orvosi egyetemet, előtte teológus volt és egyetemi tanár. Körbeorgonálta Európát, pénzt gyűjtött, amiből Afrikában egy kórházat épített. Egy országnyi területnek ő volt az egyetlen orvosa, műtött, vigasztalt, gyógyított, szent életet élt. Adná az Isten, hogy szárba szökkenjen benned is a szép szeretet, s virágba borítsa az életedet.


Feléleszteni a vágyat a jó cselekedetek iránt

A teológián heti négy órában tanítják az erkölcstant, hogy különféle szituációkban mi a jó és mi a rossz. Döntésünk alapja a Tízparancsolat és a szeretet parancsa. Ha valaki rosszra hív minket, akkor nemcsak nemet kell mondani, de meg kell próbálni benne is feléleszteni a vágyat a jócselekedetek iránt. Ha én még soha életemben nem kóstoltam valamilyen ételt, akkor attól elővigyázatosan, félve tartózkodom.
Ugyanez történhet azzal az emberrel is, aki még nem tapasztalta meg, milyen örömteli érzés jónak lenni. Az alapítvány működésének első évében történt Déván, hogy kaptunk adományba ananászkompótot. Kibontottam, és kérdeztem a gyerekeket, ki szeretne enni. Megnézték, és azt mondták, hogy fuj!, ez uborka, és ők ebből nem kérnek. Hiába mondtam, hogy finom, nem akarták megenni. Az első rend gyerek, aki bekerült, olyan helyekről jött, ahol nagyon egyszerű ételeket ettek, mindig ugyanazt, csak egy-kétfélét. Volt olyan gyerek, aki nem akart levest enni, mert ő addig nem evett, azt sem tudta, mi az. De ha az ember megkóstolja a levest, az ananászkompótot és egyebeket, utána már örömmel fogyasztja, mert ízlik. Ugyanígy van a jócselekedetekkel is, valamilyen módon a gyerekekkel meg kell ízleltetni a jócselekedeteket.
Tapasztalatból tudom, hogy bár sokféle öröm van ezen a földön, számomra mégis a legkedvesebb, legjobb ízű öröm az önzetlen jócselekedet. Sokszor kikacagják az embert, talán hülyének is néznek, de mégis, amikor önzetlenül valami jót teszünk, azután nagyon jól tudjuk érezni magunkat, mert béke, öröm és fény van a szívünkben.


Az újratervezésről

Sokszor lő kapufát az ember, az öngólról ne is beszéljünk, de sajnos az is megtörténik. A csapat, ha kap egy gólt, és ezért a meccs közben leül, egymást vádolva elkezd sírdogálni, biztos, hogy csúful ki fog kapni. Bármi történt, nekünk küzdenünk kell. Álljunk fel, és tervezzük újra az életünket! Kérj bocsánatot Istentől, de te is bocsásd meg magadnak a hibáidat, bűneidet. Gyengék voltunk, ne roskadjunk magunkba, vegyük komolyan az edzéseket, és a visszavágón mi fogunk győzni. Bízzunk Istenben, Ő irgalmas; van visszavágó, van újrakezdés. Le kell ülni, megnézni, hogy miért maradtunk alul. A csatár, a védelem vagy a kapus volt gyenge? A játékosok szakemberekkel kielemzik, levonják a következtetéseket, ami gyenge, azt erősítik, és az a cél, hogy a visszavágón mi hozzuk el a kupát. Ahogy egy házat az elképzeléstől a megvalósításig megtervezel, ugyanúgy az életet is bölcsen, szakemberek bevonásával kell megtervezni. Vállald a munkát, mert meg tudod csinálni, még ma neki kell veselkedni álmaid valóra váltásának!
Van egy Guszti fiunk, Déván nőtt fel első osztályos korától tizenkettedikig. Nem volt angyal. Tizenkettedikben elmentek szerenádot adni a tanároknak. Az éneklés után a tanár megkínálta őket egy kis süteménnyel, ők megköszönték, hogy tanította őket. Úgy belejöttek a hálálkodásba, az éneklésbe, hogy végül nemcsak a tanároknak, hanem egymásnak is mindent megköszöntek.
Volt egy srác, aki a negyedik emeleten lakott, a szoba sarkában volt a sífelszerelése, és azt mondta: „Te ugye nem mersz lemenni sílécen a lépcsőn”. A székely legény büszke, bátor, vállalkozásra mindig kész: „Én ne mernék lemenni? Na majd megmutatom nektek!” Azzal el is indult a negyedikről lefelé síléccel. A nagy kiabálásra, csattogásra a második emeleten lakó néni kijött, és az ajtaja előtt elütötték. A néni elkezdett sírni, hogy „jaj, a lábam”, ők pedig a nagy ijedtségben gyorsan hívtak egy taxit, és elvitték a kórházba.
Másnap azért elmondták a nevelőjüknek - volt annyi becsület bennük -, hogy mi történt. A nevelő gondolkodott egy kicsit, aztán mondta nekik, hogy „egy csokor virággal meglátogatjátok a nénit a kórházban, megnézitek, mi történt, és bocsánatot kértek”. Guszti aztán leérettségizett, külföldre ment, de néhány vargabetűvel visszatalált hozzánk, és jelentkezett nevelőnek a gyergyószentmiklósi Szent Anna Otthonba. Gyakran ellenőriztem, látogattam. Azokban a napokban egy kedves lány vőlegénye éppen az esküvő előtt halt meg balesetben. Próbáltam vigasztalni a fiatal menyasszonyt, de nehezen haladtam. Végül bevittem az otthonunkba a gyerekek közé. Egy szép szőke kislányt a gyászoló menyasszony nyakába akasztottam, az átölelte, megpuszilta, és akkor már láttam, hogy szép lassan visszatér a szemébe a fény, az élet. Guszti ott állt mellettem, vállalta, hogy segít vigasztalni, aztán tavasz felé megkerestek, hogy nem esketném-e össze őket. Mára már megvan a második gyerekük, együtt dolgoznak a petrozsényi házunkban. A Jóisten adott erőt a lánynak az újratervezéshez, egy új szerelmet, akit szeret, akivel nagyon jól vannak, és úgy látom, örömüket lelik a munkában, a gyereknevelésben is.
Talpra kell állni, újratervezni az életet! Amikor a csapat kikap, nem mondjuk azt, hogy többet nem focizok, egy jó sportoló nem mond ilyet. Nem jött össze, talán pont az én hibámból - szomorú. A lényeg az, hogy tudjunk újratervezni, és ebben nagy példaképünk Jézus Krisztus. Húsvét hajnalán átdöfött szívvel, átdöfött kézzel feltámad, és mit mond? Találkozunk a Galileai-tenger partján, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Fontos, hogy ne adjuk fel.
Úgy képzelem el a keresztény embert, mint a sárkányt: levágod egy fejét, és három nő helyette. Legyen több életünk! Persze, az lenne a jó, ha egyből sikerülne, ha a labda egyből a kapuba találna, és lehetőleg még tízszer egy meccs alatt. Nem hiszem, hogy akár a szerelemben, akár a tanulásban vagy bármiben a Jóisten olyan házi feladatot adna nekünk, amit ne lehetne megoldani. Milyen pedagógus az, aki olyan matematikapéldát ad a gyereknek az iskolában, aminek nincs jó megoldása? Ő kacag a markába, te meg kínlódsz, és nincs megoldás.
Nagyon rossz pedagógus az ilyen. Ugyanezt gondolom a Jóistenről is: feladatot bízott ránk, és biztos, hogy minden feladatnak van jó megoldása. Ne add fel a küzdelmet; ha elestél, a jelszavad az újratervezés. Minden ember életében van kudarc, tragédia. Szerettem volna apukával, anyukával szépen élni, mellettük felnőni, de apukám meghalt, és én újraterveztem az életemet. Fájdalmas és rossz, de újraterveztem, és innen már akár győztes is lehetek.


Jónak lenni jó

A gyerekeimmel ellátogattunk egy női fegyházba. Kértem őket, hogy hozzanak ajándékot magukkal. A karácsonyra kapott édességből, játékokból néhány dolgot szépen beraktak egy-egy zacskóba, és elindultunk a Déva melletti börtönbe. Karácsony ünnepe volt, én előre megbeszéltem a börtönparancsnokkal, vártak minket.
A nők egy nagy teremben ültek rabruhában, kerek szemekkel néztek bennünket. A gyerekek megszeppenve álltak, aztán elkezdtek karácsonyi dalokat énekelni magyarul, románul. Az elítéltek könnyes szemmel nézték az előadásukat. A végén biztattam a gyerekeket, hogy menjenek oda a nénikhez, és adják át az ajándékokat. A kis nejlontasakok egy-két macival, csokoládéval, almával gazdát cseréltek. Nehezen tudnám elmesélni azt az örömöt, ahogy azok a nők átölelték ezeket a kicsi aprócseprő gyerekeket, végül mindenki sírt. Még a keménylelkű börtönigazgatónak is könny gördült alá a szeméből. Hazafelé a gyerekek egymás szavába vágva mesélték az élményeiket, de utána is, még hetekig magyarázták, hogy milyen jó volt jónak lenni.
Jézus Krisztus mindannyiunkat arra akar rávenni, hogy ne ítéljük el a világot, a környezetünket, hanem próbáljunk meg szeretni. Nagy dolgokat mi sem tudunk véghez vinni, a 72 tanítvány, akiket Jézus elküldött jót tenni, nem változtatta meg a világot, de pár nap alatt megtapasztalták, hogy jót tenni jó, jónak lenni jó.
Mindenkit arra szeretnék biztatni, hogy ott, ahol él, bátran, bizalommal kezdjen el jót tenni. Ne nézzük azt, hogy más mit csinál, vagy azt, hogy megéri vagy nem éri meg jónak lenni. Ne méricskéljünk, ne habozzunk, hanem vessük bele magunkat a jó tettek sűrűjébe, mint nyári melegben a hűvös tó vizébe. A jó cselekedeteid rólad szólnak. Ha akarsz találkozni Istennel, merj lépni, mert ahol szeretetből tettek születnek, ott van az Isten. Ahol ítélkezés, harag, gyűlölködés, vádaskodás van, ott a gonosz lélek lakik. Ne kifogásokat keressek, hanem nagy lélekkel álljak neki szeretni. A kicsik, a betegek, a szegények is tudnak szeretni. Adja az Isten, hogy jó keresztények legyünk. Az a jó keresztény, aki szeret. Hányast adnál magadnak szeretetből? Ilyen tantárgy nincs az iskolában, de egészen biztos, hogy az utolsó ítéleten csak ebből a tantárgyból fogunk jegyet kapni.

Náray Tamás: Volt egyszer egy varrodám (részlet)
Libri Könyvkiadó Kft, 2021 Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2010

- Legyen rá gondod, Ádám, hogy a cipők talpáról az összes címke lekerüljön! Ha csak egyetlenegyet is meglátok majd valamelyik fotón vagy a videófelvételen...

- Tudjuk, nagyon csalódott leszel - vágott a főnöke szavába tekintetében őszinte mosollyal a fiatalember, mire Dávid mereven nézett rá egy darabig.

- Úgy van - mondta aztán ridegen. - És ugyanez vonatkozik a vasalásra is. Ellenőrizd, hogy minden egyes darabot átgőzöltek-e az öltöztetők. Itt vannak a műhelyből a varrók és a vasalónők is, amennyiben szükséges, kérjenek tőlük segítséget. Ha csak egy hajszálnyi gyűrődést észreveszek valamelyik ruhán...

- Mind megbánjuk, tudom - hajtotta le a fejét a másodasszisztens.

- Úgy van! - vett lendületet Dávid. - Mert ezek csak arra várnak, hogy hibázzak! - mutatott reszkető ujjal a nézőtér felé. - Hogy valamibe megint beleköthessenek! Micsoda bagázs! És ha kiszolgáltattok nekik, azt megígérhetem, hogy mind... - sziszegte, majd felnézett a mennyezetre.

- Megemlegetjük - fejezte be a mondatot Ádám. Dávid nyelt egy nagyot.

- Látom, már mindent tudsz - csattant élesen a hangja. - Úgyhogy legjobb, ha mindjárt hozzá is fogtok!

- Kilépett a színpadi bejáróból, tett néhány lépést a kifutón, aztán hirtelen visszafordult, és bekiáltott az öltözőbe. - Anna! - visszhangzott a hangja az egész reneszánsz stílusú csarnokban. Néhány másodperc múlva a függöny szélénél egy riadt tekintetű lány jelent meg, a dossziéját kapkodva rendezgette.

- Itt vagyok - suttogta szorongva, és mosolyt próbált erőltetni az arcára.

- Nem tudom, hányszor kell még elmondanom, hogy te vagy az árnyékom! Nem értem, mit nem lehet ezen megérteni vagy megjegyezni! Ezen a négy, teljesen egyszerű szón!

- Én csak...

- Költői kérdés volt, Anna! Nem vártam választ, egyébként is tudod, hogy unom a kifogásokat. Nálad van az ültetőlista?

- Igen. De még a székek felcímkézésével nem tudtunk teljesen végezni...

- Teljesen? Hogy lehet valamivel félig végezni? Á, mindegy is, hagyjuk - legyintett Dávid, majd előretartott kézzel türelmetlenül rázni kezdte a lábát. - Legközelebb majd egy nappal korábban béreljük ki a termet, hogy legyen időtök felragasztani ezer címkét. Nevetséges!

Ha ilyen tempóban készülnének a ruhák, ötévente egy bemutatót se lehetne összehozni, nemhogy évi négyet. Megkaphatnám végre azt a listát? Miért kell állandóan várnom valamire...

- Elnézést - hebegte az első asszisztens.

Dávid szikrázó tekintettel fordult felé.

- Jaj, nem! Nem akartam elnézést kérni... Tudom, nem kérünk elnézést - dadogta zavarodottan a lány.

- Nem? Nekem úgy tűnik, mégsem tudod. Hányra jöttetek?

- Fél hétre.

- Hatra kellett volna.

- Igen, de mivel tegnap éjjel fél kettőkor mentünk el, arra gondoltam, a teremfelelősöknek adhatok egy plusz félórát reggel...

- Hát hogyne! Ha majd a saját divatbemutatódat rendezed a saját költségeden, akkor természetesen igen. De addig nem!

- Nos, a pihenőidő...

- Szarok rá! - hallgattatta el a lányt Dávid. - Elég legyen ebből! Közel kétmilliót perkálunk le a teremért, miközben a haverok ingyen kapják a kócerájt az esküvőre, vacsorástul! És ezenfelül minden dolgozójukat rendesen ki is fizetjük! Nem érdekel, ki mennyire fáradt, én is az vagyok, úgyhogy ne pocsékoljuk tovább az időt felesleges fecsegéssel. Kérem az első sorok listáját!

- Igen - motyogta Anna, és reszkető kézzel nyújtotta át a papírokat. Dávid összeszorított szájjal haladt a székek előtt. Ideges mozdulatokkal letépett a támlákról néhány címkét.

- Ők már nem elsősoros vendégek - nyújtotta a lány felé a papírdarabokat. - Teréz nem mondta?

- Nos, ami azt illeti...

- Igen vagy nem? Egy szóval válaszolj!

- Mondta.

- Akkor?

- Felhívott Leder Márta, hogy szeretné, ha egymás mellett ülhetnének. Ő jó vevőnk...

- De annyira nem, hogy rendelkezzen. Különösen az én akaratom ellenére. Hátrébb tenni őket két sorral!

- Rendben.

Dávid továbblépett, majd újra megállt egy pillanatra. Elvörösödött.

- Ezek meg hogy az istenbe kerülnek ide? Ráadásul az első sorba?!

- Ők a bloggerek.

- Hát éppen ez az! - emelte meg a hangját Dávid. - Pontosan tudom, hogy ők kicsodák! Miért nem lehet soha a kérdésemre válaszolni? Komolyan mondom, hogy megőrülök tőletek! Nem azt kérdeztem, hogy ezek kicsodák, hanem azt, hogy hogy az istenbe kerültek ide, ráadásul az első sorba! Halljam! - üvöltött a lány arcába.

- Benne voltak a protokoll-listában, és...

- Nagyszerű! És ha a sofőr meg a neje is benne van, akkor ők is az első sorban ülnek?

- Nem, de tavaly...

- Mi volt tavaly? - akasztotta meg sokadszorra a lányt Dávid. - Arra célzol, hogy ti bekönyörögtétek őket? Hogy mennyire fontosak? Hogy ők mennyi emberhez eljutnak az írásaikkal? Meg hogy ők mennyi embert befolyásolnak? Ha ti mondjátok! Gondoltam, hát meglehet! Bár akkor is megjegyeztem magamban, hogy az persze nem mindegy, hogy kiket, de nem szóltam a kételyeimről. Majd meglátjuk, mondtam. És igazam is lett! Az én vevőimnek esze ágában sincs ágrólszakadt fruskák meg bonvivánjelöltek semmiről sem szóló blogját olvasgatni.

- De őket sokan ismerik...

- Ugyan már! A sarki közértest is sokan ismerik, mégis senki. Ahogy ők is senkik! Tudod te, kiből lesz blogger? Anna szótlanul nézett maga elé.

- Nem? Akkor majd én megmondom! Aki saját maga kevés ahhoz, hogy valamit meg is csináljon! Hogy valamilyen piacképes terméket létrehozzon, és azáltal piaci körülmények között magát megméresse! Viszont kurvára szerepelni akar! A reflektorfénybe vágyik, csak éppen kevés hozzá, mert a sors, azon kívül, hogy járni, beszélni meg írni megtanult, nagyjából, semmilyen más képességgel nem áldotta meg. Ja, és szobatiszta. Talán. És ennyi! Aztán kitalálja magáról, hogy kritizálni bezzeg tudja azokat, akik valamit csinálnak! És közben rájön arra is, hogy ezzel az odamondogatósdival népszerű lehet! Mert az mindig tetszik a csőcseléknek! És akkor belelendül! Persze ha van ingyen süti meg krémecske, vagy urambocsá', egy-egy ruci, akkor persze mindjárt más. Akkor a szar is manna! Na, hát ilyen egyszerű ez, kislány! Mert a dumáláshoz csak száj meg levegő kell. Ész meg gerinc, az nem!

- A vevőkörünk frissítése szempontjából pedig...

- Ah! Te jóságos ég! Anna! A fiataloknak arra, amit mi csinálunk, vagy nincs pénze, vagy egyszerűen nincs rá igénye!

- Hát azért ezt...

- Jó! - emelte fel a kezét megadóan Dávid. - Igazad van! Legalábbis a többségnek nincs. Igazad van, hogy emlékeztetsz. Bocsánatot kérek! Nálam jobban senki sem gyűlöli az általánosítást. És mégis általánosítok... Anna arcán halvány mosoly futott át.

- De például ez a nő! Ez itt! - mutatott Dávid az egyik üléscédulára. - Ez fog majd új vevőket hozni, amikor nemhogy egyetlen elismerő... Dehogyis, hát hová is gondolok én, szerencsétlen, nyomorult munkás! De legalább egy helybenhagyó mondat elhagyta volna a száját? Pontosabban az ujjait, amikor a legutolsó kollekcióról írt! És egyáltalán ki kérte, hogy írjon bármit is? Jót se! Semmit se! Semmi szükségem rá! Neki van szüksége rám, hogy a nevemre kattintva olvassák az írását! De arra meg aztán főleg nincs semmi szükségem, hogy "a rózsaszín ruha kövéríteni fogja, aki felveszi" - figurázta a nőt éneklő hanglejtéssel. - Emlékszem minden szavára, azt írta, "legalább tíz kilót pakol a viselőjére"! Igen? Szerintetek ez fogja hozni az új vevőt? Egyébként ki a fenét érdekel az ő ízlése? Hogy neki tetszik-e egy darab, vagy sem! Szeretem, ahogy önjelölt esztéták hintik a gondolataikat, és megállás nélkül kritizálnak a magas lóról. Szegény feje, nyilvánvalóan szenved, mert pont annyi kiló, ahány centi. Anna arcán csodálkozás tükröződött.

- Meglepődtél, mi? Igazad van, ez ma a második elítélhető megnyilvánulásom. Ismersz jól, nem szokásom személyeskedni. És nem is tűröm meg a környezetemben, mert bugris tempónak tartom, ahogy az is. De én is tudok szemétkedni bárkivel, ha nekidurálom magam, ehhez nem sok tehetség kell! Érdekes, egy sovány nőt soha nem foglalkoztat, hogy mennyivel lesz vastagabb egy ruhában, ha az tetszik neki. Ráadásul a mi kis kéretlen véleményezőnk tévedésben is van! Azért, mert ő esetleg nem tudja saját magát kövéren elfogadni, nem segít rajta, ha az én kollekciómat hibáztatja! Arról nem is beszélve, hogy én pont az a tervező vagyok, aki már rajzolás közben is mindig gondol arra, hogy nem mindenki nádszálkarcsú! Azt pedig valóban akárki láthatja, hogy testalkattól függetlenül milyen csinosak a ruháinkban a nők. Még azok is, akik nem kifejezetten vékonyak! Na, ez volt a píár helye. És igen, egy raffolt muszlinruha kiemeli és felnagyítja az idomokat. Egyébként ez is a célja. Micsoda ostoba tyúk!

- Akkor mi legyen vele?

- Vágd ki innen!

- Valószínűleg már nem tudjuk lemondani a meghívást...

- Miért? Elvesztetted a telefonodat? Vagy kitörölted a számát?

- Nem, csak...

- Segítek. Mondd azt, hogy szükségünk van a helyére, mert újabb vevők jelezték, hogy el tudnak jönni.

- De ez nagyon udvariatlan lépés, és...

- Valóban? Elfogadni valakinek a meghívását, beülni az első sorba, telezabálni magát a fogadáson, majd eltenni a repiajándékot, hazamenni, és gusztustalanságokat írogatni a vendéglátójáról nem volna az? Javaslom, sürgősen nézd át magadban az erről alkotott fogalmaidat! De persze csak azok után, hogy ezeknek kitetted a szűrét innen, ha már egyszer te engedted be őket. Ha csak egyet is meglátok itt közülük...

- Nagyon csalódott leszel - fejezte be a mondatot Anna könnyes szemmel. A reneszánsz stílusú csarnokban síri csend honolt. A terem hátsó részében felállított tükrös, világító asztalok végeláthatatlan sora előtt hangtalanul dolgoztak a sminkesek és a fodrászok, csak a hajszárítók surrogását lehetett hallani.

Orvos-Tóth Noémi: Szabad akarat (részlet)
Jelenkor Kiadó, 2021

-   Talán négyéves lehetek. Óvodában vagyok. Ott ülünk a kis asztalkáknál. Rajzolni fogunk. Látom, ahogy az óvó néni közeledik, a kezében a nagy dobozzal, amiről tudom, hogy tele van színes ceruzákkal. Ismerem azt a dobozt. Valahányszor meglátom, elfog a rosszullét. Én nem tudok rajzolni. Megmondta az óvó néni és az anyukám is. Mégis kell. Családot meg állatokat, karácsonyfát meg virágot - mikor mit találnak ki. Legszívesebben elrohannék, de mozdulni sem bírok. Sírnék is, de nem merek. Semmit nem merek. Mások nem látják, hogy mi van velem. Mosolygok.

Anett módosult tudatállapotban ül a fotelben, úgy idézi fel ezt a réges-régi emléket. Arcizmai meg-megrándulnak, szeme sarkából könny szivárog. Ő most tényleg lemerült a múlt kútjába, abba az állapotba, ahol már nemcsak emlékképek, de velük együtt érzések, testi élmények is felszínre törnek. Beszélgetéseink eredeti kiindulópontja az a félelmetes felismerése volt, hogy valójában azt sem tudja, ki is ő. Ült otthon egy este, már minden elcsendesedett, ő az életén merengett, amikor egyszer csak azon kezdett gondolkodni, a választásai közül melyik volt az, ami tényleg róla szólt, és mit tett csupán azért, hogy másoknak megfeleljen. Ahogy mérlegre tette a múltját, rá kellett döbbennie, hogy eddigi élete egy végtelenített megfelelésről szólt. Állandóan arra törekedett, hogy másoknak jó legyen. Nem konfrontálódott, nem küzdött a maga igazáért, hiszen - mostanra belátta - azt sem tudta, mi az ő igazsága. Hosszú évekig tűrte férje kiszámíthatatlanságát, érzelmi bántásait, és ha a férfi nem szeret bele valaki másba, és nem hagyja ott, még mindig tűrné a megalázó mondatait. Anett csak utólag döbbent rá, hányszor nézett félre, és hogyan mondott le önmagáról, hogy mások kedvében járjon. Engem is figyelmeztet, vigyázzak, mert "jó páciens lesz". Nem először vág bele az önismereti folyamatba, ám eddig mindig hasonló mintázat ismétlődött: segítséget kért, aztán néhány alkalom után látványosan jobban lett, így le is zárult a terápia. Anett páciensnek is "ideális", aki nem terheli túl a terapeutát, ellenkezőleg, gyors javulásával még a sikerélményéről is gondoskodik. A disszimuláció nagymestere: ha cudarul érzi magát, akkor is mosolyog. Ne értsük ezt félre: Anett nem hazudik, erről szó sincs. Nála az önbecsapás és mások becsapása is automatikusan történik: abban a pillanatban, ahogy kapcsolatba lép valakivel, minden tudatosság és akaratlagosság nélkül bekapcsol benne a parancs, hogy jól kell viselkednie - mindig úgy, ahogy az a másiknak jó. Így lett ő mindenki számára az állandóan mosolygó, napsugaras kisugárzású, bájos és kiegyensúlyozott nő, akiről senki nem gondolta volna, hogy problémákkal küzd. Mélyen elrejtve, lelkének egy elfeledett sarkában azonban ott ült egy mellőzött és magánytól szenvedő pici lány. Engem ez a pici lány érdekelt. A terápia során eltökélten és rendületlenül érte dolgoztunk, vele léptünk szövetségre, őt szólítottuk meg, rá figyeltünk. Egy idő után már pontosan tudtam, Anett mikor kezd terelni, mikor igyekszik elfedni a problémáit. Számára a terápiás tér sem jelentett egyértelmű biztonságot. Kapcsolatunk elejétől kezdve éreztem, mikor próbál a szokásosnál is jobban megfelelni látványos fejlődéssel, és változásokkal kecsegtetni. Tudtam, hogy pont ilyenkor van a legnagyobb szüksége a segítségre. Ezekben a pillanatokban még inkább elveszítette a biztonságérzetét, így előrántotta a szokásos megoldókulcsát: a kedvemben akart járni. A kozmetikázott kép nála legtöbbször a szenvedés tünete volt. Többször gondolta, hogy meguntam, elfáradtam, kilátástalannak érzem a vele való munkát, és biztosan azon morfondírozom, hogy le kellene zárnom a terápiát. Régi megfigyelés, hogy a terapeuta-páciens kapcsolatban az eredeti kötődési mintázatok válnak tetten érhetővé. A gyerekkorban rögzült, mélyen a lélekbe íródott kapcsolati elképzelések ebben a felnőtt viszonyrendszerben is megjelennek. Ahogy egykor az anya mellett lebegett a bizonytalanság, most a terápiát is átjárja. Fél, hogy elveszít, ezért igyekszik megfelelni.

A beszélgetéseink alatt sokszor eszembe jutott A suttogó című film. A Robert Redford főszereplésével készült mozi egy balesetet követően súlyosan sérült kislány és egy ló terápiájának története. A Suttogó nem tesz mást, mint elfogadással és türelemmel kivárja a bizalom megszületését. Hangolódik a lóra - és persze a kislányra is -, érzi, mikor kell időt és teret adni, és mikor lehet kicsit határozottabban segíteni, hogy a másik át merjen lépni a fájdalomból épült korlátain. A hangolódásban, azt hiszem, az elfogadás a kulcsmozzanat. Az elfogadás nem jelent mást, mint megadni a másiknak a lehetőséget, hogy önmaga legyen: mutasd, milyen vagy te igazából, mi rejtőzik a színfalak mögött? Lehetsz bármilyen, én nem foglak bírálni, nem várom el, hogy mást mutass, mint ami a valóság. Itt vagyok veled addig, míg kellő bátorságot gyűjtesz, és kimerészkedsz a rejtekedből.

Ahogy mélyült a bizalom, úgy tárult fel egyre több rétege a múltnak. Anett anyja nem volt bántalmazó vagy elhanyagoló, egyszerűen csak fogalma sem volt az érzelmi kapcsolódásról. Számára a gondozás a fizikai ellátásban merült ki. Pontosan vezetett régi feljegyzései szerint lelkiismeretesen követte a korabeli szabályokat. A védőnő szava szent volt. Ha azt mondta, háromóránként kell etetni, különben megterhelődik a kicsi gyomra, akkor Anett anyja háromóránként etetett. Ha azt tanácsolta, ne vegye fel a sírós babát, mert rá fog kapni, akkor nem vette fel.

Anett régi fényképeket nézegetve döbbent rá, hogy a családjukból "hiányozott az élet". A felvételeken mindenki mereven, fegyelmezetten néz a kamerába, érzelmeknek nyoma sincs. Az egyik kép különösen mélyen érintette. Anyja egyenes derékkal, szoborszerű arccal ül, kezében a pólyás Anett-tel, akit úgy fog, mintha valaki tévedésből nyomta volna a kezébe.

Elképzelhető, hogy önfeláldozó, mindenkinek megfelelni igyekvő énjének történetét éppen ez a régi családi fénykép segít megérteni? Azt hiszem, mindenképpen jó kiindulási pont lehet, hiszen ezek a kimerevített pillanatfelvételek sokszor nagyon árulkodóak tudnak lenni. Az arcvonások, a testtartások, ahogy a szereplők egymáshoz viszonyítva elhelyezkednek, az érintések vagy azok hiánya mind megannyi titkos jel. A sárguló fotográfiák sokszor azt is feltárják, amiről a szereplők maguk talán soha nem beszéltek, sőt lehet, hogy nem is tudtak, mert már rég mélyen elfojtották az érzéseiket.

Anettet nem véletlenül rázta meg csecsemőkori énjének látványa. Ahogy a képre nézett, időben is visszarepült élete elejére, és zsigereiben újra átélte egykori magányosságát, hogy bár tartják, lélekben alig rezonálnak rá.

Ahhoz, hogy a felnőtt személyiség működéséhez, életének nehézségeihez közel tudjunk kerülni, nekünk is időutazásba kell kezdenünk, és egészen a pólyáig vissza- kanyarodnunk. Erik H. Erikson, a világhírű pszichológus ezt nagyon találóan így fogalmazta meg: "minden ember és nép a gyerekszobából indul el". Önmagunk, párunk, szüleink, de az idegesítő szomszéd, a kiállhatatlan kollé- ga és igen, egész társadalmunk megértése is a kezdetek megértésével lesz lehetséges.

Induljunk hát az elejétől, ám miközben a fejlődéslélektani felismerésekről olvasunk, gondoljunk saját csecsemőkori énünkre vagy, akár néhány lépéssel még távolabbra tekintve, lássuk meg szüleinket, nagyszüleinket is azokban a bizonyos pólyákban.

Amikor egy újszülöttre nézünk, a fitos kis orra, hunyorgó szemecskéi mellett még egy dolgot egészen biztosan észre fogunk venni, ez pedig a védtelensége. Az anyaméh biztonságából kiszakítva az útjára induló élet egyszer csak ott találja magát teljességgel kiszolgáltatva a körülötte lévő embereknek. Fogják, mossák, hozzák-viszik, miközben neki semmi beleszólása nincs a történésekbe. Az életben maradása szó szerint a másik emberen múlik. A túlélés kulcsa és záloga nem más, mint a kapcsolat. Ami egyedül nem megy, az a másik által lesz lehetséges. Éppen ezért már születésünk pillanatában ezernyi idegsejtünk várja és segíti, hogy velünk együtt az éltető kapcsolat is meg tudjon születni. Ennek egyik bizonyítéka, hogy az újszülöttek számára nem létezik izgalmasabb inger, mint az emberi arc. Hogy ezt honnan tudjuk? Élelmes kutatók azt találták ki, hogy mindenféle képeket mutatnak az újszülött babáknak, és mérik, melyiket mennyi ideig nézik. Minél hosszabb a nézési idő, a kicsik annál érdekesebbnek találják a felmutatott képet. Az arcszerű képek messze több figyelmet kaptak a csöppségektől, mint bármi más. Ez bizonyosan nem véletlen. Az egymás iránti érdeklődés mindannyiunk közös genetikai öröksége. A körülöttünk lévő világban nincs fontosabb, mint a másik ember. Ahogy Túry Ferenc pszichiáter Ludwig Wittgensteint, a 20. század egyik legnagyobb gondolkodóját idézve rámutat, a lélek nem belül, hanem a szociális világban van. Mindaz, amit önvalónk magjának tartunk, a másik által jön létre.

John Locke a 17. században még meggyőződéssel állította, hogy mindannyian tiszta lappal születünk, elménk olyan, mint egy üres palatábla, amire majd a tapasztalatok írják fel a tartalmat. Mára a fejlett agyi képalkotó eljárásoknak és a csecsemőkutatásoknak köszönhetően az elmélet végérvényesen megdőlt. A tudósok felismerték, hogy az emberi agy már a születéskor elő van huzalozva arra, hogy vágyjon a másik emberre, keresse a közelséget, és mindent megtegyen megtartása érdekében. A babák már az anyaméhben sem tétlenkednek, hanem rengeteget tanulnak. Egy 2013-ban végzett kutatás egyértelműen bebizonyította, hogy az anyanyelv elsajátítása már az anyaméhben megkezdődik. Az emberi beszédet elemezve kiderült, hogy a magánhangzókat mérhetően nagyobb hangerővel ejtjük ki. Az anyaméhben fejlődő magzatokhoz is ezek a hangok jutnak el a legpontosabban, ők pedig szépen megjegyzik őket. Amikor világra jönnek sokkal szívesebben hallgatják az anyanyelv ismerős, mint az idegen nyelvek ismeretlen hangjait. Ha lehetőségük van egy cumi szopásával irányítani, hogy egy fejhallgatón keresztül az anyanyelvük vagy egy idegen nyelv magánhangzói szóljanak, úgy fognak ügyeskedni, hogy a már megismert hangokat hallják. De a születésük előtt rendszeresen felolvasott mesét vagy esténként hallgatott zenét is nagyobb örömmel fogadják, és megnyugtatóbbnak találják, mint az ismeretlen ingereket. Ezek az eredmények mind azt bizonyítják, hogy létezésünk kezdetétől fogva társas lények vagyunk. Érzékszerveink már a magzati kortól felfogják a másik jeleit, idegrendszerünk pedig eltárolja azokat. Így készülünk fel arra, hogy minél nagyobb eséllyel illeszkedjünk be a minket körülvevő világba.

A kérdés tehát nem az, hogy akarjuk-e a kapcsolatot, hanem hogy a környezetünk hogyan reagál az igényünkre: nyitottan, örömmel és kellő érzékenységgel fogadja-e, netán teherként éli meg, és bár szeretne, de saját szorongásai, feszültségei miatt képtelen ránk hangolódni és megadni, amire éppen vágyunk. A gyermekek egészen pontosan érzik, mi zajlik a másik emberben, aki gondozza őket. Láthatatlan lelki apparátusukkal képesek a szülők -  akár tudattalan - érzéseit is feltérképezni, és a saját viselkedésüket, létezésüket úgy alakítani, hogy az a leginkább megfeleljen az elvárásoknak. A kapcsolat elvesztésénél nem létezik nagyobb fenyegetettség az embergyerek számára, így mindent megtesz a fenntartása érdekében.

Hadd meséljek el egy roppant érdekes kísérletet, ami éppen azt mutatja meg, milyen elemi rettenetet vált ki egy gyerekből, ha azt érzi, a szülő kiszáll az összekapcsolódásból. Egy kiváló amerikai fejlődéspszichológus, dr. Edward Tronick dolgozta ki még az 1980-as években, aki arra volt kíváncsi, hogyan hatnak a szülők a csecsemők érzelmi fejlődésére. A kísérlet menete a következő: a csecsemő és édesanyja egymással szemben ülnek, a baba egy hordozóba bekötve. Az anya elkezd játszani a babával, mosolyog, beszél hozzá. A baba persze örömmel csatlakozik, ő is "mondja a magáét", mutogat, nézi, amit anyja mutat neki, kis keze, lába élénken jár. Látszik, hogy minden idegszálával jelen van, részt vesz az "eszmecserében". A kísérlet egy pontján az anya elfordítja a fejét, "letörli arcáról a mosolyt", majd merev, kifejezéstelen tekintettel fordul vissza a pici felé. És a lényeg ekkor történik. A kicsi először összezavarodik, nem érti a helyzetet. Mi történt? - kérdezi egész kis lénye. A zavarodottság néhány pillanata után nyomban próbálkozni kezd, hogy visszaálljon a rend, és anyja ne csak fizikailag, de érzelmileg is jelen legyen. Bevet mindent, amit rövid kis élete alatt megtanult az együtt létezésről: mosolyog, sikongat, mutogat azok felé a dolgok felé, amiket korábban nézegettek, még tapsikol is, hátha az végre kiváltja a megszokott mosolyt. Miután minden próbálkozása kudarcot vall, egyre zakla- tottabbá válik. Anélkül, hogy mérnénk a vérében keringő stresszhormonok szintjét, biztosak lehetünk benne, hogy valódi fenyegetettségként éli meg anyja passzivitását. Annak érdekében, hogy feszültségét csökkentse, kis buksiját időnként még el is fordítja, mintha azt várná, ha nem néz oda, talán megszűnik ez a rémséges helyzet. Aztán, mivel semmi nem használ, teljes kétségbeesésében sírni kezd, és igyekszik kiszabadulni az ülésből. Alig két percben tanúi lehetünk a magány, az elutasítottság, a kirekesztettség drámájának. Ez a kísérlet hasonlóan működik az apa-baba párosok esetében is. Ha apa vág fapofát, az ugyanannyira rémisztő élmény a pici számára, mint amikor anya hagyja válasz nélkül. Hiába a fizikai jelenlét, ha a hozzá legközelebb állóktól, akik számára a világot jelentik, nincs figyelem, az végtelenül félelmetes élmény a gyerekek számára.

Később dr. Tronickban és kutatócsapatában felmerült a kérdés, vajon mi történik, ha néhány hét elteltével meg- ismétlik a kísérletet. Az eredmény őket is megdöbbentette: a kicsik pontosan emlékeztek a fájdalmas élményre. Amikor a szülők rövid kis játék után ismét fapofával fordultak vissza hozzájuk, a babák már az első pillanatban kétségbeesetten tiltakozni kezdtek, hogy minél előbb kikerüljenek a félelmetes helyzetből. Bár azt gondolnánk, éretlen agyuk még nem képes információk tárolására, hatalmasat tévedünk. A csecsemők pontosan emlékeznek a stresszhelyzetekre, és lehetőségükhöz mérten igyekeznek megszabadulni azoktól.

Mielőtt azt gondolnánk, ez a kétségbeesett reakció csak a gyerekekre jellemző, idézzük fel saját, már felnőtt emlékeinket az úgynevezett silent treatmentről, vagyis a csenddel verésről. Ez az a helyzet, amikor egy hozzánk közel álló személy levegőnek néz, nem hajlandó hozzánk szólni, ha kérdezzük, nem válaszol, vagy csak tőmondatokban. Aki megélt már ilyen helyzetet, az pontosan emlékszik rá, mennyire nehéz volt elviselni. A feszültség fokozatosan nő, a szívünk a fülünkben dobog, talán még a szánk is kiszárad, és alig várjuk, hogy vége legyen az egésznek, és a másik hajlandó legyen visszakapcsolódni hozzánk. "Mindegy, mit mondasz, csak mondj valamit!"

"Ennél még az is jobb, ha kiabálsz!" - kérleljük. A silent treatment, ez a passzív-agresszív viselkedés minden elemében a fapofa-kísérletet idézi, ami ugyanolyan kiborító a felnőtt számára, mint amikor a csecsemőre nem reagálnak. Hiába növünk fel, a környezetünk életünk végéig hatással lesz ránk. Ha a másik visszavonja magát tőlünk, és csak hideg elutasítás sugárzik felénk, az még akkor is próbára teszi az egyensúlyunkat, ha egyébként érett és stabil személynek gondoljuk magunkat.

Presser Gábor: Presser könyve 2. (részlet)
Helikon Kiadó, 2021 Á R N Y É K S Z É K I T Á N C O K

Ha az illetékesek dalodat elfogadták, és a hangfelvétel is elkészült, akkor még egy vizsgán át kellett menjen. Hogy nyilvánosság elé engedik-e? A Rádióban "zésítették" a kész felvételt, azaz sugárzásra alkalmasnak ítélték - vagy sem. Senkivel sem találkoztam, aki tudta volna, honnan ered a kifejezés, "zésítés". Nem mintha fontos lenne. A hanglemezgyártó vállalatnál Erdős Péter volt a főbíró, néha Bors Jenő, a vezérigazgató is beleszólt. Ha ők átengedték, és aztán a kész felvételen valóban az szólt - és azt is hallották -, amit korábban a benyújtott szövegben olvastak, akkor a dalokat a Főbizottság hallgatta le [Vajon ezt miért így mondták? Hallgatta le.], majd hozott döntést - főleg technikai és szakmai szempontból. Hogy az megjelenhet-e? De még ebben a végső fázisban is utólag fennakadtak dalok a tartalmi rostán, és nem is egyszer. A Főbizottság rendre a Rottenbiller utcai stúdió "Nagy Lehallgatójában" ült össze lezsűrizni az aktuálisan összegyűlt felvételeket.

'78 őszén véletlenül egy pont ilyen napon a földszinti Archívumban segítettem. Papírmunka volt, baráti alapon, az archivisták megkértek, hogy néhány régebbi LGT-hangszalag hiányos adatlapjaihoz írjak vagy diktáljak kiegészítő információkat. Az archívum számunkra nagyon izgalmas hely volt, csak sétálgatni kellett a polcok között, s kiválóan töltötted az időt. A polcokon egymás mellé zsúfolva ott szorongtak fantasztikus értékek, ritkaságok és hétköznapi használatra való felvételek, de még a "stúdiószemét" is. Egy "keskeny" hangszalag, amire az addig elkészült végső anyagot keverték, méretben nagyjából megfelelt három-négy egymás mellé állított nagylemeznek. A felvételekhez használatos soksávos "széles" pedig amellett, hogy bazi nehéz volt, 7-8 centimétert is elfoglalt. Az archívum különösebb faksznik nélkül működött, ha valami a füzetekben szerepelt, azt biztos meg is találták, és hozták a bejárati kisasztalhoz. Ott ültem, és végeztem a rám bízott feladatot, javítgattam néhány korábbi munkánk dokumentumaiban. Betoppant a portás: Helló, tudna velem jönni? Bors elvtárs hívatja. Átmentem. A bizottság épp cigiszünetet tartott, a bejárati üvegajtókon túl, az előtérben álldogáltak. Odamentem Borshoz. Kezet nyújtott. "Te, Gábor, van egy kis probléma. Elmondanád?" - fordult a mellette álló beosztottjához. "Kérlek, Bors elvtárs, természetesen. Khm. Ahogy már az imént is jeleztem, a most elbírált, MINDENKI című LGT-lemez Ülök a járdán című dalának tűz-ol-tó-zenekari verziója engem kifejezetten emlékeztet a Bécsi munkásindulóra, és nekem nagyon is úgy tűnik, mintha azt parodizálná. A magam részéről nem támogatnám, hogy a lemezre felkerülhessen." Csak néztem. Sehogy se tudtam hirtelenjében felidézni a Bécsi munkásindulót, lövésem nem volt, melyik lehet az. Akkoriban jobbnál jobb munkásmozgalmi indulókat játszott a rádió, volt abból bőven, ezeket erőből nyomták, hát persze hogy ismertük mindegyiket. Az általánosban, énekórákon is meg kellett tanuljunk jó párat, aztán üvöltöttük. Vörös Csepel, vezesd a harcot... Akkoriban a legtöbbjét, ha meghallom, simán lekísértem volna fül után, csak épp azt nem tudtam, melyiknek mi a címe. Azt meg végképp nem, hogy itt most mi a bánatról is lenne szó. Vártam, mit mond Bors elvtárs. De nem mondott semmit. Kicsit álltunk. Imént Jelző (I. J.) kolléga felfedezése kétségkívül jelentősnek tűnt, még elgondolkodtatónak is, hiszen így nemcsak zenei rátermettségét bizonyította, de éberségét is, mely hozzásegítette, hogy még időben felfedjen, netán megakadályozzon egy, az egész Hungaroton jövőjét és - még ennél is fontosabb - egész szocialista ifjúságunk jó erkölcseit veszélyeztető, álcázott kultúrpolitikai orvtámadást.

Az Ülök a járdán című Somló-dal eredeti címe I love you Frisco volt. Tomi írta a Los Angeles-i hotelszobánkban, a kis Pignose erősítőn kerregő basszusgitárján, és kitartóan mondta hozzá a címadó első sort. Aztán Ancsa megírta, Miller meg gyorsan amerikanizálta a szöveget, és már vettük is föl. Tök jó lett. '74-ben Los Angelesben történt mindez, szóval nagy utat kellett megtennie vissza, a húszas-harmincas évek Bécséig.

A MINDENKI lemezfelvételek első napjaiban, mikor az ominózus fúvószenekari verzió (amolyan "zenei tréfa") ötletét "megvették" a többiek, Apró Attila - aki nem mellesleg a Hanglemezgyár által felkért felelős zenei rendező volt - azt mondta, hogy örülne, ha ő csinálhatná meg a fúvós zenekari, tűzoltó zenekari hangszerelést. Így aztán különösen érthetetlen volt ideológiai "lebuktatásunk". Meglepődtem. De nem nagyon.

Tudtam, hogy I. J. kolléga nem nagyon kedvel, de gyorsan tegyük is hozzá, hogy teljesen jogosan. A hanglemeziparban nem volt dolgunk egymással, ő hivatalból egyáltalán nem foglalkozott beatzenével. Viszont engem még a konzervatóriumból ismert, ahol fiatal emberként a gondnokságot vezette, és bizony jó okkal hívta fel az ottani igazgatóság figyelmét arra, hogy megrongáltam egy könyvtári kottát. Igaz is volt. Kókai Rezső zongoradarabjának címlapján, a Széki táncok elé ceruzával az "Árnyék" szót biggyesztettem, mert a darab nem tetszett. De Vásárhelyi tanárnő bemakacsolt, és csakazértis meg kellett tanulnom. S bár kiradírozva adtam vissza, a jól kihegyezett ceruza nyomán a bevésődés jól látszott a címlapon, s így sajnos a kottán még mindig elég jól kivehető volt az új cím: ÁrnyékSzéki táncok. Az esetem jelentve lett az igazgatóiban. A félév végén: magatartás: 3. Nem tudom, a Zenegimnázium fennállása alatt hány indexbe került magatartás 3-as, de nekem összejött.  Nagy marhaság volt, most, 57 év múltán újra elnézést kérek mindenkitől, akit illet.

Ha már komolyabban rugózni akarunk az LGT-induló munkásmozgalmi összekapcsolhatóságán, hát a Bécsi munkásinduló kurvára nem hasonlít az Ülök a járdánra, sőt az abból készült Indulóra se. Ha mindenképpen lihegni kell, akkor már inkább a Bella Ciao című olasz (partizán)dalra kellett volna gondolnia Imént Jelző kollégának, mert valamennyi kis erőlködéssel azzal lehetne távoli rokonságba hozni az Indulót. [Ha már szakértünk, érdemes precízen csinálni, úgy még a valósághoz is közel kerülhetünk.] (Rétsági dokit az I Love You Frisco - Ülök a járdán - a Sunshine of Your Love című Cream-dalra emlékezteti. Ez már nem is rossz, a két dal lüktetésében van valami hasonló.) De ha már mindenáron meg akarjuk érteni, mi vezette I. J. kollégát a felfedezéshez, nem marad más, mint annak felismerése, hogy mind a Frisco, mind a Bella Ciao kezdő sora három emelkedő ti-tivel kezdődik, a ti-ti-ti tá-tá, [Áj-lavju fr isz-kó] illetve a ti-ti-ti ti tá [u-na-mat-ti-na] ritmust adja, bár Tomi dalának kezdősora a mi-szó-lá-dó-lá dallamot adja ki, a Bella Ciao pedig a mi-lá-ti-dó-lá-t. S ő erre a "hasonlóságra" le is csapott... Na, tipikus példája annak, hogyan nem szabad zenét hallgatni... [Az, hogy a két kezdősor dallamát le tudtam szolmizálni, nem jelenti azt, hogy tudok is, csak hogy fordítottam rá egy kis időt.]

De ők győztek, elég simán, a fúvós indulónk nem került fel a korongra. Nem okozott különösebb lelki traumát, kicsit anyáztunk, okostojásoztunk, azután annyi. A felvételt kimentettük a stúdióból, és ettől kezdve a koncertjeinken felvezető zenének használtuk - a lemezgyár költségére. Velünk próbáltok packázni? Kis hülyék.

Aztán pár év múlva az AZALBUMMM című élő LGT-lemez zárószáma lett belőle, El-induló címmel. Az illetékeseknek épp nem tűnt fel, pedig a Főbizottság összetétele nem sokat változott, de addigra már puhultak az izmok, mi meg jót röhögtünk. Győzelem! Nem volt ez valami látványos diadal, de tudjuk, a kis öröm is nagy öröm...

Ugron Zsolna: Nincs egy férfi (részlet)
Libri Könyvkiadó, 2021

Dr. T.-vel egy dévai talponállóban találkoztam, a buszállomás mellett. Pocsék idő volt, ősz. A hegyekben már lehullott az első vékony hó. A távolsági buszok órákat késtek. A doktor a nagyszebeni repülőtérre tartott a sofőrjével, de a hibrid autó hátsó abroncsa felhasadt valami erdei úton. Dr. T. és a sofőr tehát Déván várakoztak, hogy egy helyi szaki vulkanizálja a gumit. A sofőr eleinte gyanakvó volt, de amikor mutatták neki, hogy errefelé bicskanyél is készül traktorabroncsból, rájuk hagyta, hadd foltozzák.

Mindez rögvest kiderült, amint inni kezdtünk. A helyiek egyszer-kétszer csodálkozva végigmértek bennünket. Dr. T. ledes, világító talpú tornacipőt viselt, a sofőr haja hamuszürkére volt festve, én eláztam kívül-belül. A kocsma közönsége mégis hamar túltette magát rajtunk, egykedvűen könyvelték el magukban, hogy messziről jöttünk, lehetünk olyanok, amilyenek. A doktor egyre hangosabban és szaporábban beszélt. Néha ki-kiszólt, megjegyzést tett egy kabátra, cujkát rendelt. Vett egy fekete tyúkot is, zsinórt kötött a nyakára, és elnevezte Desirének, majd kijelentette, hogy mindig is ilyen háziállatra vágyott. A kosarakkal házaló vénasszony, akitől vette, egyre hányta magára a kereszteket, mikor látta, hogy sétáltatja zsinegen a madarat. Ez dr. T.-nek imponált, aztán megunta, visszaült közénk, és mesélni kezdte saját eredetmítoszát. Eszerint már születésének körülményei sem voltak mindennapiak. Anyja, az ünnepelt svéd koloratúrszoprán a New York-i Metropolitanben énekelte az Éj Királynőjét, amikor, a nagyária előtt, miközben a zsinórpadlásról ereszkedett le egy óriási, bágyadt fényű papírmasé teliholdon, elfolyt a magzatvize. Azt vártam, hogy a történet úgy folytatódik, hogy a doktort a Három Fiú segíti világra, az ünneplő szurkolótömeggé avanzsált publikum előtt, de nem így történt. A koloratúrszopránt annak rendje és módja szerint kórházba szállították, ott szülte meg az egészséges, dús hajú dr. T.-t. A csecsemő édesapja az esemény idején és utána még néhány hónapig az Andamán-szigeteken várakozott, akkoriban az őslakos szentinelézek kultúrájának feltérképezése volt az életcélja.

Egyhetes korában dr. T.-t két gondosan összeválogatott kuratóriumra bízták, egyik a testi, másik a szellemi fejlődéséért volt felelős. Természetesen dajkái is voltak, hiszen közben életben is kellett tartani. A kiegyensúlyozott cseperedésért felelős testületek tagjait a Harvard és a Yale Egyetem professzorainak, neves kortárs művészeknek, a világ vezető gyerekpszichológusainak javaslatai szerint állították össze.

Amikor a doktor idáig jutott élettörténetének elmesélésében, megérkezett az aradi busz, és indulnom kellett. Búcsúzóul még meghívott vadászni jövő télre csehországi kastélyába. Sajnálkozva tette hozzá, hogy addig sajnos nem jön Európába, pedig mindenképpen jönnie kellene, mert a Suttogó, akinél most Erdélyben járt, ragaszkodik hozzá. Dr. T. el volt szánva, hogy megtanul kommunikálni a Kárpátok vadon élő medvéivel.

Elég sokat ittunk, én Hamvast maszatoltam a jó doktornak búcsúzáskor köszönés helyett, "az emberi élet gazdagsága meg nem ismételhető pillanatokban és semmi máshoz nem hasonlítható helyekben van", majd kiléptem a fagyos éjszakába. A meghívás másnapra már csak egy szétmálló darabja lett bizonytalan emlékeimnek, amit kínosan igyekeztem az elmúlt valóságba valamiképpen mégis beilleszteni.

A következő év novemberében az újsághoz, ahol dolgoztam, régi vágású levélpapíron meghívó érkezett, névre szóló, vadkanra, szarvasra, arannyal dombornyomott betűkkel egy cseh kisvárosba a német határ mellett.

A szlovák határ után nem sokkal defektet kaptam, a helyi autószerelőkkel hosszúra nyúlt, hiábavaló hadakozásom után vonattal utaztam tovább, és több mint fél napot késtem. Kifogástalan modorú úr fogadott. Meg se hallotta szabadkozásomat, a legnyájasabban intett egy inasnak, hogy vezessen a szobámba, majd jelezte, a hallban vár, hogy az étkezőbe kísérjen vacsorázni. Mire átöltözés után visszaértem, híre-hamva sem volt. Némi habozás után elindultam a nagy csendben távolabbról felém kúszó hangok felé, kristály és porcelán koccant, nők kacagtak, férfiak hahotáztak vaskosan. Gyéren kivilágított, egymásba nyíló termeken haladtam át. Az elsőben valamiféle egzotikus, talán beduin törzs sátrában találtam magam, a falon színes, geometrikus szőnyegek, ember nagyságú harci maszkok. A következő szalon radzsasztáni mogul uralkodók pompáját idézte, antik faragott márványcsipke ablakkeretek a falon, nehéz, arannyal hímzett selyemdrapériák, domborművekkel hólyagosra kalapált ezüstasztalkák és -sámlik, az egyik sarokban ezüst pávatrón. Aztán egy rokokó szoba következett, babarózsa- és barackszín sezlonokkal, csiszolt szélű belga tükrökkel aranyozott rámákban, közöttük kortárs festők az ukrán háborút megörökítő pingpongasztalnyi festményeivel - az egyiken félszemű nő térdelt felhajtott reverendájú, ikonarcú pópa előtt.

A hangokból ítélve már közeledtem. Csúszda méretű arany kvarc karóra torlaszolta el az utam. Ahogy megkerültem, ijedtemben felkiáltottam. A sarokban középkorú, varkocsos, talán mongol férfi feküdt hason, és a padlót nyalta. Tanácstalanul nézegettem egy ideig, aztán megpróbáltam óvatosan ellopakodni mellette. Akkor derült ki, hogy installáció. A házigazda, dr. T. épp egy csattanónál tartott, a legrosszabbkor érkeztem. Kalapáló szívvel ültem le az asztalhoz, magyarázkodva és mentegetőzve. Egy legyintéssel elintézett, és folytatta, ahol abbahagyta. Indonéz tűztáncos érkezett. Kinyújtott karral hadonászott, kezeiben láncokon mécsesek himbálóztak, ahogy bemelegedett, ugráltak körülötte, mint ideges, lángra kapott darazsak. Már a nehéz vörösboroknál tartottak, és én megszédülve, kábultan próbáltam lépést tartani az eseményekkel. Jobb oldali asztalszomszédom állítólag királyi sarj, a másik oldalamon dr. T. unokatestvére. Az asztalnál ült még egy kiöregedett filmcsillag és egy divatos író, de amint később kiderült, itt volt a doktor helybéli fodrásza és a fia volt kémiatanára is. Mindezt Gloria, az unokatestvér mesélte el, hosszan ecsetelve, hogy nagyon fárasztják már ezek a szeánszok. Ezt hangosan is megismételte, hogy a címzett is hallja az asztal másik végén, és hozzátette, hogy ide mindenki csak azért jár, mert a sárga földig leihatja magát francia pezsgővel. Gloria azzal folytatta, hogy ő utazik is tovább hajnalban, mert a doktor nigériai házát, ami egy északnémet lovagvár pontos mása, megtámadták a lázadók, oda kell utaznia, hogy kifizesse a védelmi pénzt. Kérdezi, jártam-e már Nigériában. Zavartan beismertem, hogy nem, és félénken megjegyeztem, lassan azt sem tudom, most hol vagyok, és mi történik körülöttem. Gloria fáradtan sóhajtott, és megigazította a felnyírt koponyájáról itt-ott lelógó színes tincseket.

- Mindent gyűjt. Magát is - mondta. - Azt hiszi, maga valamiféle ősi, elfeledett ázsiai törzs tagja. Van egy japán antropológus tanácsadója is. A múltkor valami karacsáj sámánt hívott Kasselbe, aki fakéregporból készült teával hallucináltatta az egész kompániát. Maga nem valami főpap, ugye? - Bizonytalanul méregetett. Megnyugtattam, hogy nem kell tőlem tartania, újságíró vagyok. Felcsillant a szeme. - Akkor maga teljesen érdektelen! - Hátradőlt, és innentől kezdve megeredt a nyelve. Csobogó patak volt, lassan hömpölygő folyóvá vált, és ahogy egyre több pezsgővel hígította a szóáradatot, végül lomha folyam lett.

Időközben az egész társaság fáradni kezdett, de a házigazda még invitált bennünket, hogy megmutassa legújabb szerzeményeit: egy párizsi éjjelilepke-gyűjteményt és a világ második legnagyobb pornográfirodalom-könyvtárát. Mindkettő nemrég érkezett, és a nyugati szárnyban lesznek elhelyezve, a többi európai gyűjtemény között. Már a könyveknél jártunk, O történetének első kiadását tartotta kezében, amikor felsóhajtott: "A pillanatok, a tökéletes pillanatok, csak azokat érdemes gyűjteni." Nem voltam egészen biztos benne, hogy velem gúnyolódik-e, viccel, vagy komolyan kétségbeesetten reklamál. Aztán közelgő születésnapjáról kezdett beszélni, arról, hogy ennyi év után végre valami egészen rendkívülire, valami igazira, valami lélegzetelállítóra vágyik. A legutóbbit fáklyás gondolafelvonulással és háromszáz barátjával ünnepelte Velence lagúnáin, az azt megelőzőt kutyaszános expedícióval az Északi-sarkon.

A tárlatvezetés után a doktor visszavonult. Ilyenkor egy órát pihen, egy szakállas kínai lány balzsammal masszírozza a homlokát, miközben legfiatalabb gyermeke Mendelssohnt hegedül. Ez a rituálé születésnapjának előestéjén - világosított fel Gloria.

Babarózsaszín fésülködőköpenyt viselt, amikor újra visszatért a társasághoz. Addig észre sem vettem, hogy dr. T. valamikor valóban szép nő lehetett. Mellém ült, és udvariasan kérdezgetett, jól utaztam-e, aztán hirtelen arról kezdett faggatni, jól gondolja-e, hogy égetett mészből és földből keverik ki azt az élénk világoskék festéket, amivel az erdélyi falvakban lekenik a jobbágyházakat. Meglepődve bólogattam. - Kémikus vagyok, tudja, szervetlen kémiából doktoráltam - magyarázta a döbbenetemet kinevetve. - Azt tervezem, hogy hibernáltatom magam - tette hozzá. - Azt hiszem, a halál még tartogathat meglepetéseket. Tudja, a születésemre nem emlékszem. - Elgondolkozott.

Másnap a vadászaton rosszul lépett le a magasles létrájáról, és kificamította a bokáját. Bevitték a városka rendelőjébe röntgenre. Tolószékben tolták, nem tudott lábra állni. A mulatozásnak vége szakadt. Mindenfélével próbálták marasztalni az embereket, de a doktor nélkül mindenki mintha bágyadtabb, kedvetlenebb lett volna, a társaság reggelre szétszéledt.

Egy év múlva levelet kaptam a titkárságától. Azt írták, a doktor Erdélybe készül, és örülne, ha elkísérném. A kolozsvári repülőtéren kellett volna találkoznom vele, de Gloria érkezett helyette. - Székelyföldre megyünk - mondta. Ő nem tud jönni, más dolga van, de ez csak nemrég derült ki. Azért hívta ide, mert a maga véleményére is kíváncsi. Margitkeresztesre megyünk, ismeri? - Nem, ingattam a fejem, sosem hallottam róla. Estére, mire odaértünk, az is kiderült, miért nem. A zsákfalu fent a régi határ mentén valamikor állomáshely lehetett. Néha hetekre elzárta a külvilágtól egy esőzés vagy a hó. Lakói mind kísértetiesen egyformák voltak, szinte csak a gyerekeket lehetett megkülönböztetni. Falugyűlésre mentünk, amin egyetlen kérdésről kellett határozniuk a helyieknek: eladják-e a falut dr. T.-nek. A doktor mindenkinek havi minimáljövedelmet ígért, és azt, hogy felújítja a kocsmát meg az iskolát. Járhatóbb utakat is akartak, de arra Gloria csak a fejét rázta: az út marad, ahogy van. Hajnalig vitatkoztak, pedig mindenki egyetértett, jó lesz a falunak, ha végre gazdát kap, főleg olyat, akinek pénze is van. A tanító eleinte akadékoskodott ugyan, de leitatták, és elaludt. Másnap reggel Gloria sápadtan ébresztett, indulunk, mondta, a doktor halott. Connecticuti háza előtt elütötte a cukrászat furgonja, ami a születésnapi tortáját szállította. - Nincs szüksége véletlenül egy falura? - kérdezte még indulás előtt.

A Presser könyve 2. a tavalyi év egyik nagy bestsellerének, Presser Gábor - remek illusztrációkkal színesített - memoárjának folytatása és befejezése. Amikor megjelent a Presser könyve 2020-ban, Presser Gábor, az elsőkötetes szerző rögtön folytatást is ígért. A páratlanul gazdag életút történetei még messzebbre viszik az olvasót egy gondolkodó... bővebben
Válassza az Önhöz legközelebb eső átvételi pontot, és vegye át rendelését szállítási díj nélkül, akár egy nap alatt!
Budapest, III. kerület Flórián Üzletközpont
bolti készleten
Budapest, II. ker. Libri Mammut Könyvesbolt
bolti készleten
Budapest, II. kerület Stop Shop Bevásárlópark
bolti készleten
Összes bolt mutatása
Eredeti ár: 6 999 Ft
Online ár: 6 649 Ft
Szállítás: 1-3 munkanap Akár ingyen szállítással
A termék megvásárlásával kapható: 664 pont
Olvasói értékelések
A véleményeket és az értékeléseket nem ellenőrizzük.
8 értékelés
Kérjük, lépjen be az értékeléshez!
A termék az alábbi akciókban szerepel:

A negyedik könyv a mi ajándékunk - 3+1

Könyvek
Eredeti ár: 12 999 Ft
Online ár: 12 349 Ft
Kosárba
Törzsvásárlóként:
1234 pont
Eredeti ár: 6 999 Ft
Online ár: 6 649 Ft
Kosárba
Törzsvásárlóként:
664 pont


Események

H K Sz Cs P Sz V
31
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
1
2
3
4
ChatBot