A Búbánat-völgyön át

Saját történetünk a legvalóságosabb, mégis a legnehezebb elmesélnünk. A Búbánat-völgyön át megjárt út kivezeti a főhőst az átélt eseményekből, hogy maga mögé tekintve pontosan és szikáran mondhassa el, amire húsz éven át emlékezni sem lehetett. Amiről húsz éven át gondolkodni sem lehetett. A pszichológia lefagyásnak nevezi ezt az erőszakra adott emberi reakciót.
Pion István sűrű szövésű kisregényének főszereplője már kamaszként szembesül azzal, hogy a biztonságosnak hitt világ egy csapásra a megalázás és a bántalmazás fenyegető terepévé válhat. Hogy a menekülés - faluról városba, városi kollégiumból egyházi kollégiumba - csak fuldoklás a kölcsönös zaklatás és az erőszak örvényében.
Hogy végül ki lehet-e fordulni egy szobából, ki lehet-e lépni az ördögi körből, arról nehéz többet mondani, mint amennyit ez a könyv elbeszélhet.

"Gyónom a Mindenható Istennek, és neked, lelkiatyám, hogy utolsó gyónásom óta, ami nagyjából két éve volt, ezeket a bűnöket követtem el: káromkodtam, tiszteletlen voltam a szüleimmel, verekedtem, paráználkodtam, és elmulasztottam egy csomó vasárnapi szentmisét. Más bűnömre nem emlékszem.
Legközelebb a szobámba gyere gyónni, ezekkel a kis stiklikkel ne vedd el itt az időt a valódi bűnösök elől. Penitenciaként mondj el két Miatyánkot és két Üdvözlégyet. Most bánd meg bűneidet!"

Pion István (1984) költő. Ez az első prózakötete.