A sátán fattya

Kárpátalja XX. századi történelmének legtragikusabb, legtöbb áldozatot követelő időszaka az úgynevezett felszabadulás utáni periódus volt. A két világháború együttvéve nem követelt annyi emberáldozatot e vidék magyarságától, mint az új rend új intézkedései. A munkaképes magyar férfiak tízezreit hurcolták a sztalini lágerekbe, s az itthon maradottaknak el kellett viselniük mindazt a megaláztatást, nyomort, amelyet a szovjet rendszer kényszerített rájuk szocializmus címén.
Ezekről a testet-lelket nyomorító évekről vall kiseregényében Nagy Zoltán Mihály. A szerző egy apró magyar falu lakóinak életét ábrázolva tárja elénk a megpróbáltatások, közös és egyéni tragédiák szövedékét. Művének központi alakja egy meggyalázott fiatal lány, akinek mindkét fivére az új kor áldozata lett, s aki hasztalan sóvárog a szerelemre, mert választottját is máshová vezérli kérlelhetetlen sorsa. Ám a halál, a kiszolgáltatottság tényénél is megrázóbb, megdöbbentőbb a minden értéket, minden emberit elpusztító, mindent és mindenkit a maga képére formáló hatalom ábrázolása.
Nagy Zoltán Mihály kisregényének megjelenése kétségtelenül jelentős esemény a kárpátaljai magyar irodalom életében, hisz prózaíróink közül ez idáig csak kevesen vállalkoztak arra (itt Kovács Vilmos és Balla László regényeit említhetjük), hogy nagyobb lélegzetű műben tárják az olvasó elé újabbkori történelmünk e vészterhes időszakát.
A költőként és novellistaként is elismert szerző belső monológokra épülő sajátos stílusban, sok esetben a szabadvers eszközeivel élve, képi hatásokra törekedve vetíti elénk a vegetálássá degradált életét, amelyből hiányzik a felemelkedés esélye, amelyben csak fuldokolni és megfulladni lehet.