A mangófa negyedik gyümölcse

"A hegyek oldalainak zöldjében itt-ott kolostorok, pagodák csillogtak. Peremig merült csónakjaikból a Tét alkalmából idezarándokolt családok köszöntek ránk 'Azida-fat!' köszöntéseikkel (üdvözlégy, Buddha-Amitabha, aki magad vagy a Fény, a bölcsesség). Vízen járó igazából: úszó bivalyok hátán álló asszonyok és fiúk jöttek szembe velünk.
Aztán kikötöttük a csónakot, s elindultunk fölfelé a dzsungelúton, a nyirkos, trópusi párától csöpögő phong- és lan-cserjék között, a dai- és cao-fák hosszú, ezüst, arany levelei alatt, a nedves, bronzszínű, márványkemény sziklaúton.
Fullasztóan párás, egyre kanyargó, emelkedő sziklaösvényen érünk fél óra múltán az út feléhez, az Angyalhegy Pagodájához, ahol ismét kifújjuk magunkat. Elsősorban miattam, akiről szakad a víz és csak hősiességem hozott már idáig is: könnyű termetű, egészséges barátaimnak meg sem kottyan ez a séta. Majd az elbeszélhetetlen szépségű tájon át továbbhaladva, a gyötrelmesen nehéz és párás úton végre elérjük a katlant, a Gomolygó Illatok templomát, ahová a hegy gyomrába százhúsz óriási lépcsőfok vezet le, s ahonnét füst száll, és gyerekhangok szállnak a Ködök Barlangja fölé.
Megrendülten bámulok le a mélybe.
És akkor hirtelen megértem, megérzem, hogy elérkezett: a lépcsőkön túl OTT VAGYOK, s a sorsok közül, melyek még rálépnek velem ezekre a kövekre, egy sem fog többé visszatérni, mert már ott lesz az abszolút egyetlen, hogy végfohászában földíszítse emlékükkel a boldog Amitabha szarkofágjait!"