A Szontagh Pál kutyái

Én már körülbelül megírtam, ami énbennem volt. Megírtam azzal a tudattal, hogy azért nem jár nekem semmi külön érdem: hiszen azért, mert az ember az anyját szereti, még sohasem dicsértek meg senkit. Én csak a hazámat szeretem. Az nem igaz, hogy negyven évig dolgoztam. Én csak mulattam negyven évig mondotta többek között Mikszáth Kálmán az írói fennállásának negyvenedik évfordulójára rendezett jubileumi ünnepségen, 1910-ben, mely egyben halálnak esztendeje volt. Méltóztassanak hazaoszolni azzal a tudattal, hogy láttak ma végre egy boldog embert.
Ő az álarcos író írta a boldog emberről majdnem két évtizeddel utóbb Kosztolányi Dezső. Szerény maszkkal takarja tartalmát, okosságát, kegyetlen, csontig ható kajánságát. Pipafüstbe burkolózik, melyen a kedély lámpafénye aranylik, látszólag ártatlan, nagyon kedves adomákat mesélget, mint asztalbontás után a múlt század öregurai: de egyszerre egy metsző élcet hallunk, mely gondolkodóba ejt bennünket. Kezében boncolókés van, mellyel sebészi módra kinyitja, feltárja hőseit. Félelmetes gúnyolódó, minden nyájasságában is démoni krónikás, szigorú bíró. A táj, melyre vezet, még mindig csodás, de nem napsütéses, köd hasal rá, melyben kísértetek suhannak, régi fájdalmak rémlenek, s a felvidéki patakok hűsebb, józanabb érzete babonáz meg bennünket. Egy új világba érkezünk. Az illúziótlanul szemlélt, századvégi magyar világba.
Maga előtt semmi sem szent? Hát nincs egy eszme, miért meg tudna halni? fordult Mikszáth Kálmánhoz egy ízben fölháborodva egy hölgy. Előbb mutassanak nekem egy minisztert, aki eszméiért halt meg szól a mikszáthi anekdota , mert én magam csak egy halott minisztert láttam, a Paulert, de az tüdővizenyőben halt meg, nem eszmékért.
Az idő nem fogott Mikszáth elbeszélésein. Történetei ma is elevenbe találnak, szarkazmusa nem vesztett éléből, de meleg humora, fénye is átragyog az elmúlt évszázadon. S érvényes marad soká amíg csak egyáltalán összedrótozható, együtt tartható ez a cserepeire egyre inkább szétesni akaró, szétszaladó világ.